|
5 szó, 5 végzet
Üresség
Egy lágy mosoly, csupán ennyit kapott érte. A bűnéért. Mert ő sosem tudott haragudni. Szeretnie kellett volna a szőke ezen tulajdonságát, mégis gyűlölte. Ő rossz volt, annak született… ezen nem lehetett változtatni, Pip mégis akart. Ostoba volt és csupán maga alatt vágta a fát.
- D-Damienh… - hangja elcsuklott, arca könnytől és vértől volt mocskos, hiába törölgette folyamatosan, az nem jött le.
- Hallgass. – halkan mondta mégis kegyetlenül. Kezében egy tűzlabda égett, de ez el is tűnt. Eleget égette a keresztényt, már felesleges volt.
Már nem volt sok hátra.
- Heh… kicsit fáj tudod… - mosolyodott el a szőke, ahogy gyomrához nyúlt, min egy lyuk tátongott. Látta saját szerveit, vére ömlött, teste rángott de ő mégis. Mosolygott és mosolygott.
- Már nem sokáig.
- Ezt hogy érted? – nézett fel Damienre, majd ledöbbent. Látta a fekete kezében az ezüst tört, és sejtette mi jön… sőt. Tudta jól de nem akarta. Nem.
- Nem… nem nem ezt nem teheted! – sírt fel a szőke, az örökös mosoly eltűnt, ám a fekete arca továbbra sem rezzent. Belül üvöltött, de ezt nem mutatta ki.
Előrébb lépett, majd a tört lassan a másik torkához vezette.
- Miért? Miért teszed ezt? Nem ölhetsz meg… akkor a mennybe megyek! Nem látlak többé!
- Pont ezért.
- Mi?!
- Üres. Üresek vagyunk, és még egymással sem tudjuk kitölteni a bennünk lakozó űrt… - a szőke szemei kikerekedtek, ám a fekete továbbra is közömbösen nézte bordó szemeivel. Keze mozdult, átvágta a másik torkát. Halk hörgés és még több vér. Pip eldőlt, és pár pillanat múlva, nem mozdult többé. Damien, rá sem nézett hullájára. Elejtette a tört, majd vissza tért oda, ahová tartozott. A pokolba.
Erőszak
- Mert te annyira tudod mi?! – üvöltötte a barna, a szőke pedig vicsorogva nézett vissza rá.
- Te magad sem tudod, akkor mire fel ilyen nagy a szád?!
- Én legalább próbálkozom! Megteszek minden tőlem telhetőt, DE TE NEM CSINÁLSZ SEMMIT! – agya elborult, és Gregoryt erősen a falnak lökte. A szőke csupán felszisszent, hiszen már megszokta.
- Uralkodj magadon, vagy ennek rossz vége lesz… - sziszegte, ám szavai süket fülekre találtak, Christoph tovább üvöltött.
- ELEGEM VAN BELŐLED A HÜLYE NYELVHASZNÁLATODBÓL ÉS A KIBASZOTT ÁLSZENT SZÖVEGEIDBŐL!
- Fogd be…
- NEM! TE FOGD BE! – keze a szőke nyakára fonódott, és erősen kezdte szorítani torkát.
- CRISTOPH!
- NE HÍVJ ÍGY!
- ELÉG!
Csattanás, ahogy a barna felpofozta, majd ismét emelte kezét… de most nem az történt, mint eddig. Mole mindig könnyen elvesztette fejét, és ezt a szőke bánta meg, sokszor agyonverte. Viszont egyszer mindenki megelégeli. Gregory mindig tudott uralkodni magán. Mostanáig…
Tőrét egyenesen a másik szívébe vájta, ahogy vicsorogva nézett rá.
- Többet… nem leszel erőszakos… senkivel…! – sziszegte, majd ellökte a barnát, ki még mindig döbbenten nézett maga elé. A földre rogyva, kapott szívére, majd nézett kezére. A vértől egyből grimasz kúszott arcára, ám a következő pillanatban már holtan dőlt el.
Gregory örömittasan kacagott fel, ahogy keze lassan teste mellé hullt. A tör markolatát egyre görcsösebben szorította, ahogy fel is fogta, mit tett. A nevetés elhalt, és a káröröm helyét a keserűség vette át. Könnyei kibuggyantak, majd lefolytak arcán, végül pedig habozás nélkül döfte saját magát is szíven.
Hiány
- Benne minden megvan, ami bennem is.. és benned nincs! – a barna vádlón mutogatott a feketére. Igen. Clyde mindig ezt csinálta, mikor nem érezte a másik szeretetét, féltékennyé tette. Kevin viszont ezt nem szerette. Nagyon nem.
- Nem érdekel. – mondta közömbösen, arcán nem látszott semmi, szemei is sötéten csillogtak.
- Mi? MI?! ÉS HA ELHAGYLAK ÉRTE?!
Csend. Percekig, nem szólt egyikük sem, csupán a barna lihegését lehetett hallani, hiszen az üvöltözéstől is már kifáradt. Mint minden mástól.
- Menj. – jött a késői válasz. Nem nézett fel a másikra, meredten, csak maga elé nézett. Donovan viszont felnevetett.
- Persze! Jó vicc, na, gyere, menjünk Tacot enni… - sóhajtotta a barna, majd már el is indult a konyha felé, de Stoley nem mozdult. Csendben nézett maga elé. – Hey, Kevin? Élsz még? – lépett elé, majd kezdett a másik tekintete előtt hadonászni kezével, ám az megfogva kezét szorította is meg, és pillantott fel komoran rá. Clydenak több se kellett, úgy megijedt, mint még soha. Hiszen az a tekintet… nem volt benne semmi. Semmi érzelem… attól retteget, ki mindig megvédte.
- Menj. Nem érdekelsz. – semmi gúny, semmi megvetés, semmi düh. A hangja érzelem mentes volt, és Clydeot épp ezért találták szíven a szavak. Könnyei egyből kibuggyantak, mikor a fekete elengedte kezét.
- Nem…
- De. – vágta rá egyből a fekete, ahogy felnézett rá. – Már nem érdekelsz…
- De érdekellek! Én mindig érdekellek! Csak engem szeretsz csak is engem! – hangja elcsuklott, vállai megremegtek, meg sem próbálta vissza tartani könnyeit, tudta, hogy nem menne.
- Nem, Clyde. Le se szarlak. Mióta egy hisztis kurva lettél… már nem szeretlek. Nyűg vagy a nyakamon, egy dagadt féltékeny NYŰG! – hangsúlyozta ki az utolsó szót, és habár nem fogalmazott trágáran, Clyde így sem bírt moccanni, csupán remegni. – Takarodj. – suttogta az utolsó szót, tökéletes volt ahhoz hogy a barna megtántorodjon.
- Nem… nem nem nem Kevin nem akarom! – ugrott a másikra, ám az lelökve magáról, kelt fel a kanapéról. – KEVIN! – kiáltott rá, de az már inkább visítás volt.
- Ha te nem mész, majd én. – a közöny sütött hangjából, a barna még jobban felsírt, de ez sem hatotta meg. Egyenesen az ajtó felé ment.
- NEM HAGYHATSZ ITT! NEM HAGYHATSZ EL! NÉLKÜLEM NEM ÉRSZ SEMMIT NEM HAGYHATSZ ITTTTTTT!! – hangja csak egyre vékonyabb lett végül pedig sírásba fúlt el. Stoleyt viszont nem hatotta meg… csak még dühösebb lett tőle.
- Ne… ne hagyj itt… KÉRLEK! KÉRLEK KÖNYÖRGÖM KEVIN NE HAGYJ ITT! – visította a fekete után utolsó erejéből, többre nem tellett. Görcsösen kapkodta a levegőt, mégis úgy érezte, megfullad. De megérte, hiszen hatott, vagy mégse?
Kevin megállt, mikor kinyitotta az ajtót, és így nézett válla fölött vissza a barnára. Clyde arcára egy reménnyel teli mosoly kúszott… hiába.
- Isten veled. – a mosoly eltűnt, a fekete pedig kilépve az ajtón, csukta be maga után. Clyde Donovan sikolyától az egész ház megremegett, mégsem tért vissza soha többé Stoley.
- KEEEEEEVIIIIIINNNN!!!
Vakság
A keserű mosoly, le sem fagyott arcáról, kezében a kis pirulát forgatta. Annak idején kapta, egy jó barátjától… a haláltól. Az csupán annyit mondott neki, hogy mikor végleg meg akar halni, csak vegye be.
És vége lesz, minden szenvedésnek.
Halkan felkuncogott, mégis, szemei megcsillantak, de könnyei nem folytak le arcán, ahogy jöttek, úgy is tűntek el, egy nyomot sem hagyva.
Mert Kenneth McCormick sosem sírhatott. Sose gyengülhetett el. Most még sem bírta tovább.
Kezét emelte, hogy bevegye a piros kis tablettát, ám az ajtó hirtelen vágódott ki.
- KENNY! – a vörös azonnal oda trappolt hozzá, első dolga lett volna hogy kikapja a másik kezéből azt, miről tudta jól mit művel vele, de nem tudta megtenni. Mert Kenny nem hagyta. Ökölbe szorítva kezét, őrizte annak közepén a kis piros halált.
- Kenny, mégis mi a franc ütött beléd?! – térdelt le elé, majd ragadta meg vállait. – Mi történt?! Miért akarsz itt hagyni?... – hangja megremegett, majd nyelve egyet, vett magán erőt. – Gondolj a húgodra, a családodra, a barátaidra, rám!
- Rád? – halkan mondta, mégis Kyle jól hallotta, sőt, mikor a szőke a szemeibe nézett… tudta jól, ezt nem kellett volna mondania. – Rád miért? KYLE! Ha nem tűnt volna fel… haldoklom melletted! – hangja dühös volt és a vörös remegett. Látta már dühösnek a szőkét, de akkor mindig őt védte… de most. Most őt támadta és ezt sosem akarta.
- De… miért? – nyögte ki nagy nehezen.
- Mert nem adsz… semmit! Éjjel nappal futottam utánad, de még egy kurva szeretleket sem tudtál kinyögni, mikor megkérdeztem járunk e semmit nem mondtál! Mégis ha másra nézek vérig sértődsz! MIRE FEL?! – hangjába beleremegett a helyiség, ahogy Kyle is. – Gyűlölöm. Gyűlölök élni, egy olyan emberért, aki nem elég bátor ahhoz hogy kimondja az érzéseit! AKI NEM TUD LEMONDANI A BÜSZKESÉGÉRŐL! Pedig ez erről szól! Eldobjuk az aggályainkat, és bízunk a másikba!
- Én…
- De neked nem megy! Nincs bátorságod, nem vagy biztos benne! Nem tudsz vele mit kezdeni! Rendben. Nyugodtan szórakozz így… de ne velem. Én erre, nem vagyok kíváncsi. Többé már nem. – tekintete egyre komorabb lett, ahogy a remegő vöröst nézte. Kyle persze nem mert felnézni a másikra. Lehajtott fejjel, hagyta hogy könnyei hangtalanul hulljanak.
- Sok szerencsét, mással. – Keze ismét mozdult, majd a pirulát egyenesen szájába ejtette.
- NE!!! – kiáltott fel, majd szinte ráugorva a másik kezére húzta el onnan, de késő volt. A pirula lecsúszott a másik torkán. – Kenny… Nem… nem ez csak egy rossz álom ezh nem igazh… - csordultak ki ismét könnyei ahogy felnevetgélt. Mert mást nem tudott tenni, csak keserűségében vihogni. Hiszen fel sem fogta, nem is akarta.
A szőke pillái mégis lassan leereszkedtek. Arcára egy mosoly kúszott, majd egyszerűen, eldőlt. A vörös arcáról ekkor fagyott le a mosoly, majd hajolt fölé.
- Kenny?... – kezét a másik nyakára tette, tudta jól hogy kell valakinek a pózusát megnézni. Megremegett. A szőke szíve már, megállt. Egyik pillanatról a másikra… - Kenny… nem. – megragadva vállait, kezdte rázni. – Kenny… Kenny! KENNY! – sokáig kuporgott ott, a hulla mellett, rázta szólongatta, de az sosem kelt fel. Kyle pedig soha nem tudta kiheverni.
Függőség
- Ah… igen… még… még egy kicsit~! – vetette hátra fejét. Élvezte, imádta, mikor szerelme erősen megbassza. Mazoista volt mi tagadás, partnere meg szadista. Tökéletesen kijöttek. Egészen addig, amíg egyikük függősége nem kezdett egyre nőni. Stannek lassan már nem volt elég, hogy néha erősebben seggére csap a másik, vagy épp tágítás nélkül bassza meg. Az eszközök adottak voltak, és ő imádta az újdonságokat.
Mégis volt egy határ, amit már Tucker nem akart. És ez pedig átlépte azt.
- Nem. – jelentette ki komoran, mire Stan felnyüszített.
- Na már! Mégh egy kicsith mindjárt, érzem! – vonaglott alatta. Nem bírta ki.
Craig alsóajkába harapott. Rossz előérezte volt, és az sosem jelentett jót. Tudta, nem kéne. Mégis megtette.
A sokkolót ismét a másik oldalának nyomta, majd kissé bekapcsolta.
Hangos kiáltás melyben a fájdalom és az élvezet vegyült, a kisebbik teste megfeszült, de még mindig nem volt elég!
- Még… még egyszer!
- Ezt mondtad hárommal ezelőtt is! – dörrent rá Craig, de ez itt már nem ért semmit. Stan józan esze elveszett és a másik már nem tehetett érte semmit… ezt pedig jól tudta. Előre látta és már bánta, mikor először belement.
Újra megnyomta a sokkolót, Stan fejét hátravetve, mart erősen a paplanba.
- Istenem! Úristen mégh mégh! – Craig még gyorsabban és erősebben mozgott benne, a sokkolón ismét nyomott, mire a másik arcára kiült a kéj. Már nincs visszaút.
Innen eddig se volt, de most már pláne nincs.
A sokkolót folyamatosan nyomogatta, míg Stan egyre gyorsabban nyögdécselt. Teste vonaglott, saját fenekét is mozgatta, hogy a másik lökései még erősebbek legyenek.
Craig keze remegett, és habár mindig tartotta magát, most könnyek csordultak szemébe, mik lassan folytak le arcán majd csöppentek le a másik hasára.
Marsh meglepetten nyitotta fel pilláit, majd nézett fel a fölötte lévőre.
- Craig?... Te sí…? AH~ - nem tudta végig mondani. A fekete hosszabban nyomta meg a sokkolót, így Stan szemei fennakadtak, miközben hangosan nyögve, élvezett el.
Teste görcsösen feszült meg, ahogy még nyüszögött egy utolsót.
Még pár rándulás… majd vége. Túl sok volt. A teste nem bírta tovább.
Tucker alsóajkába harapva, nézte az alatta fekvőt. Teste még meleg volt, de tudta már nem él. Könnyei folytak de nem érdekelte, lehajolva hozzá, ölelte szorosan magához.
- Kibaszott… kéjenc… önző… görény… - sziszegte maga elé, mégis hangja elhalt, majd végül szemeit lehunyva, ölelte még görcsösebben.
Ameddig csak tudta…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
De igen. Egyszerűen imádom őket. Tök cukik együtt nem? <3 One-shot, regény. Teljesen mindegy. Bár minél hosszab annál jobb. Mert akkor többet olvasok róluk. Nagyon szépen köszi ^.^
Hitomi