|
Chapter 7 : Épülés
2012.11.07. 23:43
Stan hamar beért a Red Altrean főhadiszállásába, szinte loholt szobája felé, amikor Pip-be ütközött, ki épp hogy kikerülte a feketét.
- Ó, mi történt vele? - kérdezte a szőke nyugodtan.
- Meglőtték! Két helyen! Pip segíts rajta! - mondta a fekete kétségbe esetten, mire a szőke bólintott.
- Vidd a szobádba, hozom a cuccaim. – azzal a szőke el is viharzott, míg Stan elvitte szobájába a feketét, és saját ágyára lefektette. A következő pillanatban már ott is volt Pip, és minden eszközét elővéve, ült le az ágy szélére, és kezdte ellátni Craig-et, persze gondolt arra, hogy a fiú felkelhet közben, így hát egy jó erős fájdalom csillapítót beadott neki kezdésként. Stan az ágy mellett állva, figyelte feszülten Craig arcát. Az pedig szinte, fehér volt a sok vér veszteségtől ám még így is ébredezett, amikor Pip már a lábából szedte ki a golyót ám a fájdalom csillapító miatt szinte nem is érzett semmit.
- Majd meg kell tudnunk milyen a vércsoportja... - mondta Pip, ahogy a másik sebére koncentrált, míg Stan a fiú arcára, főleg hogy nem bírta az ilyeneknek a látványát.
- Ébredezik... - motyogta Stan, mire Pip elmosolyodott.
- Remek. - Craig pedig ekkor kinyitva a szemét nézet körbe. Tekintette igen kába volt és azt sem tudta hol van, vagy hogy mi történhetett vele. Agyában nem sok minden járt, csak képek, olyanok amiket nem akart látni újra. Pip végzett a lábánál lévő golyóval, majd áttért arra, amelyik a vállában volt.
- Gondolom sok vér foltot hagyott maga után... - mondta Pip, Stan elfordította tekintetét, miután a másik vállára pillantott.
- Igen... - mondta.
- Jó, majd feltakarítom, te meg szerezz egy plusz matracot... - sóhajtotta a szőke. - Senki nem tudhatja meg hogy itt van. - Stan erre csak bólintott.
- Stan... - nyöszögte, ahogy tekintetével csak a fiút nézte ám felszisszent mikor Pip kiszedte belőle a golyót.
Stan neve hallatán a fiúra nézett, míg Pip tovább ügyködött.
- Gondolom... most is... barátok vagyunk... - nehezen vette a levegőt mégis elmosolyodott, ahogy a kék szemekbe nézet - ne aggódj... - Stan gyomra görcsbe rándult, és még kissé el is pirult a kijelentésre.
- Yay~ de édeske~ - mosolygott Pip oldalt, mire Stan észbe kapott, és eltüntette a pírt az arcáról.
- Hali... ismét - nézet a szőkére most, majd ismét lehunyta szemeit és kissé felköhögött, ahogy szájából vért köpött fel, melytől Pip elhúzta száját mikor a másik sebet is bekötözte.
- Milyen a vércsoportod, Craig? - kérdezte a szőke, mire a fiú még szuszogott pár pillanatig, majd ismét felnyitva a szemeit nézet oldalra.
- B pozítiv... - suttogta halkan. Pip bólintott, majd már fel is állt.
- Stan, vigyázz rá. - lökte le a feketét az ágyra, egyenesen Craig mellé, majd ő maga kiviharzott, míg Stan felülve az ágyon, nézett Craig-re, ki vissza rá. Mosolygott, még mindig.
- Gondolom... meg is halhattam volna... ironikus, hogy... te mentettél meg...
- Miért az? - kérdezte meglepetten.
- Csak mert... megkellet volna halnom... - folytatta, ahogy ismét felköhögött ám most csak simán.
- Ne mondj ilyet...! - hajtotta le fejét, ahogy alsóajkába harapott, majd kifújva a levegőt nézett rá. - Ugyan, miért kellett volna meghalnod?...
- Nem értheted... - lehunyta szemeit, majd ismét kinyitva vigyorgott, ahogy kezét nehézkesen ugyan de felemelte és így simított végig Stan combján - annyira... sajnálom... - Stan meglepetten pislogott rá, mégis kissé elpirult a másik érintésétől. Kezét a másikéra tette.
- Nem haragszom... - suttogta.
- Akkor jó... - hunyta le ismét a szemeit. Borzalmasan fáradtnak érezte magát, és ezen még az sem segített, hogy Pip ellátta - én örülök, hogy... újra rád találtam... hiányoztál... Stanley - Arca egyre vörösebb lett, ahogy nézte a másikat, mégis a hangulatot Pip törte meg. Berontott, majd az ágy mellé lépve, szerelte fel a tömlőnyi vért. Stan egyből felpattant az ágyról, hiszen nem akart útban lenni. Pip a tűt Craig-be vezette, majd homlokát megtörölve nézett le a fiúra.
- Kész. Ha bármi van vele, szólj... addig én, eltakarítom a vérfoltokat. - azzal ismét kiviharzott a szőke, míg Stan pislogva nézett utána.
- Akkor nem halok meg? - kérdezte, ahogy a kis zacskóra pillantott, majd a feketére, de ez után hirtelen szédülni kezdett vele a világ és ismét rátelepedett a sötétség.
Stan hamar elintézte a pótágyat, mire a szőkével együtt áttették Craig-et. A tévé halkan ment a háttérben, mégis, Stan ágyán fekve, nézte a másikat, jobban mondva annak arcát vizslatta tekintetével, ahogy néha egy pillanatra elmosolyodott, mikor egy-egy video az eszébe jutott, amin együtt szerepeltek.
- Miért van az, hogy te egy bárgyú mosollyal az arcodon bámulsz engem? - kérdezte és bár hangja kissé magabiztosan csengett még mindig ott bujkált benne a fáradság. Stan arcáról rögtön lefagyott a mosoly, és hanyatt fekve, kezdte inkább a plafont nézni a másik helyett.
- Mit keresek nálad? - felnyitva szemeit rögtön ő is a plafont kezdte nézni és ezt megelégelve ült volna fel ám szinte azonnal beléhasított a fájdalom és kissé felüvöltve dőlt vissza.
- Halkabban szenvedj... - morogta kelletlenül. - Megmentettelek... - mondta ezt már lágyabban.
- Akkor lennél szíves rám nézni, mert így az ágyad szélén kívül nem látok semmit - morogta, ahogy végignézet magán. Az emlékek lassan kúsztak vissza az agyába, arról mikor az egyik srác lábon lőtte, majd mikor elesett, az elé sétálva lőtt belé még egyet.
Stan egyből ismét hasára fordult, majd újra a fiút nézte, ahogy arcát kezeivel támasztotta ki.
- Részleteket akarok... mégis, hogy kerülök ide? - morogta, ahogy Stan-re pillantott.
- Ott voltál félholtan, én pedig elhoztalak ide. - sóhajtotta.
- Miért nem hagytál ott? - kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom. - mondta nyugodtan, ahogy továbbra is őt nézte.
- Nos érthető... gondolom megijedtél vagy ilyesmi - vont vállat, ahogy a kis vér zacskóra nézet, ami mellette volt. Infúzió. Valaki ellátta és erre kötötte.
- Ha te mondod. - vont vállat, majd ismét hanyatt feküdt. Craig csendben hallgatott. Egy ideig mindenképp, de hamar megunta, majd ismét Stan-re nézett.
- Köszönöm. - Felkapta fejét a szóra, majd lomhán fordította oldalra a fejét, és kezdte a tévét nézni.
- Nincs mit...
- ÉS mikor mehetek el? - kérdezte kíváncsian.
- Amikor felépültél. - mondta nyugodtan.
- Addig itt kell rostokolnom veled, aki még rám sem néz mikor beszélek hozzá? - kérdezte csípősen. Stan felülve nézett a fiúra.
- Így megfelel? - kérdezte ellenségesen. - De felőlem aztán, ki is mehetek, ha attól jobban érzed magad. - sziszegte.
- Itt hagynál egy beteget? Szép kis barát vagy te~ - mosolyodott el, míg Stan fogcsikorgatva nézett a másikra, mégis, mikor egy fájdalmas sikolyt hallott, felkapta fejét. Nem sokkal később egy dühös ordítás követte, ám abba sem kevesebb fájdalom vegyült. Szemei kikerekedtek, és felkapva kardját, már ki is rohant, ám arra ügyelt, hogy maga mögött kulcsra bezárja az ajtót. Craig felmorrant, ahogy ismét megpróbált felülni ám most se ment neki. Tehetetlen volt és megszökni sem tudott. Pár nyikkanást és sikítást még lehetett hallani, majd mind elhalt. Pip volt aki benyitott Stan szobájába, majd becsukva maga mögött az ajtót, sétált Craig ágya mellé mosolyogva.
- Hogy vagy?
- Ti gyilkoltok, vagy mi ez? - kérdezte kissé ingerülten, bár ez is inkább azért mert nem bírt mozogni.
Megrázta fejét.
- Nem ez más ez... mindegy, hosszú lenne. - legyintett, majd ellenőrizte a másik infúzióját, és állapotát. Ami szépen javult is. Színe már volt és a sebeiből sem vérzett már.
- Hosszú mi...
- És bonyolult... már arra sem emlékszem mikor kezdődött... - tűnődött el, de végül sóhajtva vont vállat. - Mindegy. Ha bármire szükséged van, csak szólj Stanley-nek, ő meg majd szól nekem. - mosolygott.
- Pip igaz? Szóval.. mikor is mehetek el innen? - kérdezte érdeklődve.
- Tőled függ, de ahogy elnézem pár nap múlva már mehetsz is. - mosolygott.
- Remek, ennek örülök... amúgy. Stan nagyon aggódott? - tekintett kíváncsian a szőkére, ki bólintott.
- Enyhe kifejezés az hogy nagyon aggódott. - bólintott ismét, csak magának, majd hümmögve kezdett kifelé sétálni.
Elgondolkodva nézet utána, majd ismét a plafont kezdte bámulni és szinte nem is vette, észre, hogy egy idő után mosolygott. Stan halkan nyitott be, ha esetleg a másik aludna, majd ugyan ilyen halkan lépkedett el szekrényéig, majd kihúzva a fiókot, kezdett benne matatni. Szemei le voltak hunyva ám nem aludt, de úgy volt vele, a fiú nem szívesen kommunikált vele annak ellenére,hogy megmentette. Halkan húzta elő a ragtapaszos dobozt, majd az arcán lévő kis sebre téve azt, tolta vissza sóhajtva fiókját, majd ágyához sétálva, feküdt le rá halkan. Csak ekkor nyitotta fel a szemeit,majd ismét az ágy szélét nézte és amennyit még a fiúból látott.
"Vajon aggódik még?" - kérdezte, majd elmosolyodva nyösszent fel mintha csak álmában tenné. Stan egyből felkapta fejét, majd feltolva magát kezeivel egyből Craig-re nézett szemöldök ráncolva.
- Stan... - nyöszögött ismét, ahogy kinyitotta a szemeit, majd kétségbeesetten nézet rá - ne hagyj el... - Stan egyből felpattant, így csak azt érte el, hogy nyikkanva érkezett a földre, de ezzel nem foglalkozva spurizott oda a másik ágya mellé, majd nézett rá.
- Mi a baj? - kérdezte aggódva. Ismét lehunyta a szemeit, majd kinyújtva a kezét tapogatózott a másik után. Stan egy pillanatnyi habozás után, megfogta a másik kezét. Aki persze csak erre várt. Minden erejét össze szedve húzta magához, majd mikor ott volt átölelte. Stan feje mélyvörös lett, először csak pislogni tudott mégis... átjárta az az ismerős érzés, majd lehunyva szemeit, bújt még jobban hozzá. Kicsit meglepődött, ám inkább tetve magát tovább húzta még közelebb.
- Ne hagyj el... soha többet... - Stan lágyan elmosolyodott.
- Nem foglak... - suttogta. Elmosolyodott, ahogy kissé neki döntötte fejét. Nem akart felkelni és elveszteni a pillantott így végül nem szólalt meg többször.
Stan vörössége lassan elmúlt, nem aludt, de pilláit továbbra is csukva tartotta. Ellenben Craig-el, aki felnyitotta szemeit és így nézet végig a feketén.
- Komolyan a barátodnak tartasz? - kérdezte nyugodtan. Szemei kipattantak, de nem mozdult a másikról.
- Igen. - mondta ugyan olyan nyugodtan.
- Pip azt mondta nagyon aggódtál... gondolom nem szokása hazudni - nézet a kék szemekbe melyek most jobban csillogtak így közelről.
- Sose szokott hazudni... - mondta halkan.
- Miért aggódsz egy olyanért, aki így tönkre vágta a segged?
- Magam sem... tudom... - hajtotta le fejét.
- Tudod... - mondta, ahogy felemelte kezét, majd lágyan kisimított egy kosza tincset a fiú homlokából - én sem tudom miért aggódok néha miattad... - Stan arcára egy félmosoly kúszott, ahogy felnézett a fiúra.
- Talán a gyerekkorunk tehet róla... - ismét lehajtotta fejét. - Majd kinőjük... - Craig felmorrant ezen.
- Rendben Stan... kinőjük. Akkor tedd meg az első lépést és hagy a picsába magamra. Szarj le és hagyd szépen, hogy megdögöljek! - sziszegte, és maga sem tudta miért rosszul eset neki amit a fiú mondott - a picsába már! Miért akarod kinőni? Ennyire gyűlölsz?
- Ellenségek vagyunk. - mondta nyugodtan.
- Igen? Ellenségek akik azért küzdenek, hogy élhessenek. Nos tessék... az életemet mentetted meg. Olyannyira szörnyű dolog ez?
- Nem... - hangja továbbra is nyugodt maradt.
- Akkor? Miért kell mindennek erről a kibaszott versengésről és bandázásról szólni?! Annyira elvagytok foglalva, hogy nem is veszi senki észre, hogy a két csapat egy és ugyan azt akarja... - sziszegte dühösen, majd hirtelen felszisszent, ahogy vállába beleállt a fájdalom, majd ezt a lábát követte. A dühtől szinte rosszul lett és lehunyva szemeit ismét elvesztette az eszméletét. Stan tekintete elszomorodott, majd elhúzódva a fiútól, ment vissza saját ágyára, majd feküdt le arra. Hamar álomba szenderült.
Este felé járhatott mikor a fekete ismét felébredt. Jobban volt és ahogy látta, Pip hozott be neki vizet és néhány fájdalom csillapítót is, így bevéve azokat kelt fel. Szinte rögtön megkellet kapaszkodnia az ágy támlájában, ugyanis lábára ráállni sem tudott, ám egy idő után képes volt előre bicegni. A fájdalom szétáradt a testében ám nem érdekelte. Menni akart, így hamar ki is jutott előbb Stan és végül már a bázisról is. Odakint viszont nem egy ember volt a Red Altreanból... de mind részeg. Pár asztalnál is ültek, míg Stan, Kenny és Mole táraságában ivott, ahogy ők a falnak támaszkodva csevegtek. Stan megrázta üvegét, majd mikor észlelte az üres, morogva dobta félre, és indult el befelé, de mikor meglátta Craig-et, dühösen morrant fel, majd lépett elé.
- Te meg csinálsz ? - kérdezte ingerülten, mégis ide-oda dülöngélt, arca kipiroslott volt az alkoholtól, és tekintete is ködös volt.
- Haza megyek - felelte, ahogy ismét elindult. Stan megragadva kezét, húzta vissza, majd nemes egyszerűséggel bilincselte le kezeit, majd vissza felé kezdte húzni.
- Még nem mert nem épültél fel... - morogta. Felszisszent és mivel Stan rosszul jobban mondva nagyot rántott rajta így elvesztve egyensúlyát eset rá.
- Te idióta... - morogta, ahogy lába szinte lüktetett a fájdalomtól.
- Minek kellett neked kimászni a szobámból ha? - morogta, majd a másikra nézett, és inkább csöndben maradt. Craig dühös volt. Jobban mint valaha eddig és egyszerűen utálta az érzést. Ám ez most látszott is rajta - miért vagy dühös?
- Miért vagyok dühös? - kérdezte, ahogy olyan közel hajolt a másikhoz, hogy érezte annak levegővételét is - Elmondjam~? Mert kibaszottúl idegesít ez az egész... ártatlanok sérülnek meg, majd halnak meg. Hálás vagyok, hogy megmentettél és annak is hogy Pip lekezelt, de utálom, hogy úgy veszed mintha ez kötelességed lett volna. Most pedig ha jót akarsz elengedsz és hagyod, hogy haza menjek. Ígérem többet a színed elé sem kerülök és akkor felnőhetsz és kinövöd ezt a kis barátságot is igen hamar.
- Bazd. Meg! - intett be neki. - Nem kötelességből tettem! - sziszegte dühösen, majd felülve, lökte le magáról a másikat. - De jó. - elővéve a kulcsot, próbálta azt a bilincs kulcslyukába tenni. - Akkor menj és bazd meg magad meg mindenkit! - morogta, mégis szeméből pár könny buggyant ki, de nem is törődve velük, szedte le végül a másikról a bilincset, majd dobta azt félre. Ránézve lepődött meg. Tényleg nem ezt várta, oké a kiakadás biztos volt, de...
- Miért sírsz? - kérdezte.
- Mert szarul esik... - nyöszögte, ahogy felnézett rá, és könnyei még jobban potyogni kezdtek. - Nem tudom mit érzek irántad, csak azt hogy erős és hogy kötődök hozzád és én nem... nem akarom ezt az egészet... - lehajtva fejét törölte le a zavaró könnyeket.
- Stan... - sóhajtotta, de egyszerűen nehezére eset volna bármi is - én sem akartam még is ez lett... de az, hogy hogy haladsz tovább te döntöd el.
- Nem... - rázta meg fejét, majd remegő lábakkal kelt fel. - Nem dönthetek úgy ahogy akarok... - mondta lehajtott fejjel, majd sarkon fordulva kezdett befelé tántorogni.
- Franc... - motyogta, ahogy feltápászkodott, majd mély levegőt véve sietett utána és hátulról átölelve suttogott a füleibe - mégis ki dönt helyetted? - Pislogott párat, majd kábán nézett fel rá.
- Shelly... - motyogta.
- A nővéred... gondolom ő a főnök nálatok - mondta, majd maga felé fordította a fiút - Attól függetlenül ez csak a te döntésed. Abba nem szólhat bele, hogy az érzéseid, hogy alakítsd.
- De igaza van... - nézett kábán a másikra.
- Miben? Hogyha velem barátkozol, akkor az csak visszahúz?
- Abban is. - majd oldalra nézett, a nagyobb bagázsokra. - És hogy... hogyha fontosak nekem a barátaim, megvédem őket...
- Akkor én most hova tartozom hmm~? - nézet rá kíváncsian.
- Nem tudom... - nyögte elkeseredetten, ahogy ismét rá nézett.
- Akkor... szólj ha majd eldöntötted - mondta hidegen, ahogy megfordult, majd kifele kezdett bicegni. Stan kábán pislogott utána, majd lehunyva szemeit, esett össze, és terült ki a földön. Persze nem csak ő járt így, a bagázsból egyre többek kidőltek. Ennek ellenére Craig nem fordult meg. Ha Stan emlékszik is erre, amit kötve hitt azért mégis örült hogy hallotta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó