Chapter 2

  2012.02.02. 16:29

- Craig... itt vagy? - kérdezte, ahogy végig nézett a falakon. Semmi válasz csupán a szélsusogás. Stan sóhajtva ült le az ágyra, majd nézett lomhán a lekvárra.

- Lehet elpárolgott... - morfondírozott magában.

- Idióta! - egy erős kéz csapta fejbe - A szellemek nem párolognak el! Te nem olvasol?! - Stan felkuncogva nézett a másikra.

- Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni~ - mosolygott a másikra. Craig unalmasan könyökölt az ágyon, ahogy jeges kék szemeivel nézet a fiúra.

- Szex hiányod volt? Elég béna lehetsz, ha senkit nem tudsz felszedni... - Stan viszont csak felkuncogott.

- Dehogy... - legyintett. - Csak... kíváncsi voltam, itt vagy-e még. - mosolygott a fiúra.

- Régóta. Nem fogok olyan gyorsan lelépni, hidd el - sóhajtotta, ahogy le sem vette szemét Stan-ről.

- Hogy, hogy? - kérdezte nagyokat pislogva.

- Hmmm~ halottasan. Így pedig egyértelmű. - vonta meg a vállát, ahogy felpattanva nézet Stan-re - komolyan érdekellek? Mégis minek jöttél vissza?

- Azért, mert érdekelsz. - mondta nyugodtan, ahogy felnézett a másikra.

- Hogyne... egy szellem mindenkit érdekel. Hogy is gondolhattam. Meggárgyultál Tucker... igen, igen - mondta ki észre sem véve, hogy vezetéknevét is kikotyogta. Nem foglalkozott vele, helyette nyugodt szívvel sétált át a másik szobába a falon  keresztül.

- Tucker... - suttogta maga elé meglepetten Stan, majd felpattanva ment át a másik szobába. - Szóval a teljes neved, Craig Tucker? - nézett a fiúra.

- Zseni vagy~ nekem meg nagy a szám - közölte közönyösen, ahogy a kanapéra pattant.

- Miért baj, hogy elmondtad a neved? - pislogott Stan, ahogy a fiú elé sétált.

- Mert utánam fogsz keresni és rájössz, hogy haltam meg - tekintette kicsit elsötétült, ahogy visszagondolt. Stan megrázta fejét.

- Nem, inkább tőled kérdezem meg...~ - kuncogott. - Szóval... hogy haltál meg? - hangja komoly lett. Craig mérgesen nézet rá.

- Miért érdekel?

- Mert rólad szól. - vágta rá. Mélyet sóhajtott, majd lehajtott fejjel rakta lábát a kis asztalkára.

- Nagyon egyszerű... rabszolgaság. Biznisz és a gazdagoknak ez a jó. Így kerültem ide. Már a családomra sem emlékszem se, hogy honnan jöttem. A lényeg itt éltem szolgaként. Persze rendben tartottak. Kaptam kaját, szobát, sőt még barátaim is voltak. Egy szőke haj sráccal például tök jóban voltam. Na de a lényeg mindent megcsináltam a ház körül és ezért pénzt is kaptam. Na de volt az a lány... Gazdagék pici lánya... na ő volt a probléma... - Stan felkapta a fejét.

- Mit csinált veled?...

- Semmit. Belém szeretett, de messziről figyelt csak. Aztán... pont ugyan olyan vihar volt mikor megjöttél. Egyedül voltunk otthon és én a szokásos kört tettem a porszívóval, amikor betört. Molesztáló, vagy perverz... hogy is hívjátok ti az ilyet manapság?

- Pedofil?... - hangja kicsit megremegett.

- Az az... na szóval bejött és elkapott mind a kettőnket. Pisztoly volt nála a lány meg retteget és végül a pincébe kényszeríttet mind a kettőnket - mesélte tovább és szemeiben látszott néha, mintha csak éppen most élné át ismét - Többször átment rajta. Akár valami... nem tudom. Aztán végül fejbe lőtte. - erőtlenül nevetett fel, ahogy arca szomorúbb lett - az agya ott loccsant szét előttem. Aztán felém fordult és engem is meg akart ölni... nem engedtem. A csövet, amihez kötözött eltörtem és neki ugrottam teljes erőmből, majd menekülőre fogtam a dolgot, de az a szemét visszahúzott. Leszedte mindkét lábamról a cipőt és még a zoknit is. Visszarángatott, és mielőtt lőhetett volna én gyorsabban, elvágtam a torkát. - Stan kikerekedett szemekkel hallgatta a történetet.

- De akkor... nem ölt meg... - suttogta.

- Azt mondta, meg fogok halni... és milyen igaza lett. Nem Stan. Nem haltam meg, de mikor a család hazaért és meglátták a hullát és a lányukét, engem hibáztattak. Ott a pincében fojtott meg a tulaj - tekintette már teljesen elsötétült, ahogy meredten nézte a padlót. Stan szája is tátva maradt. Persze, az egy más kor volt... ott talán ez minden napi volt mégis... elrettente, hogy valaki ilyet tegyen.

- Ezért vagyok itt. Megtorlatlan halál. Ilyen egyszerű - nézet végül rá a feketére - boldog vagy? - Stan nem válaszolt, csupán becsukva száját nézett szomorúan a fiúra. - Remek és most menj el - mondta hidegen, ahogy felpattant és ismét eltűnt. Stan viszont leült a kanapéra, és úgy nézett fel a plafonra.

- Nem is vagy kíváncsi a családodra?... - kérdezte a plafontól. Halk néma csend volt a válasz. Csupán a függöny rebbent meg. Stan sóhajtva fixírozta tovább a plafont. - És... nem akarsz innen elmenni?

- Na és azt mond meg hova? - vízhangzott a falak között Craig hangja - ide vagyok csatolva.

- Valahogy biztos... fel lehet innen téged szabadítani... - morfondírozott.

- Nem lehet. Aki megölt évek óta meghalt és a család is kihalt, hála egy tűzesetnek.

- Nekik mi közük ahhoz, hogy felszabadulj? - kérdezte szemöldök felhúzva.

- Ha egy ember bűnhődik akkor ebben a családban az összes ember éli a bűnét.

- És? - nem igazán érette mit akar ezzel, ami arcára is kiült.

- Ha a bosszú elérte volna akár egyik családtagját is feloldozást, kapok.

- De ők mind meghaltak... - suttogta Stan.

- Ahogy mondod - hideg szél fújt végig, ismételten.

- Kár... - mondta Stan sóhajtva, arcára keserű mosoly kúszott.

- Miért akarsz felszabadítani? - kérdezte, ahogy hirtelen előtt termet. Stan elmosolyodott.

- Hogy ne unatkozz annyit. - Craig ugyancsak elmosolyodott, majd megragadva a fiú kezét húzta fel a levegőbe.

- Rendben Mr. Marsh. Segíthet nekem.

- Wow... - nézett le lába alá, majd a fiúra. - Igen? - csillantak fel szemei.

- Igen - mondta, majd végül egy kopott ajtónál rakta ismét a saját talpaira - ez itt a pince. - Stan automatikusan benyitott volna, ám keze megállt mielőtt a hideg fémhez nyúlhatott volna.

- Üm... És?

- Szétdaraboltak és a kályhában égettek el - mondta, ahogy már félig átsuhant az ajtón - az egyetlen családi ereklyém egy narancs medál. Mindig a nyakamban lógott. Egy kis csillag. Keresd meg nekem.

Stan biccentett, majd kinyitva az ajtót ment le a lépcsőn, és nézett körül. Ugyan olyan por vett körül mindent mégis... kitűnt a padlón a vér. Az alvad vér és a dulakodás jelei. Mintha úgy hagyták volna itt, ahogy volt. Stan kissé fintorogva nézett le a vérre.

- Craig... ez... hogy nem tűnt el...? - meredt le a vörös tócsára.

- A lányt elvitték és a hullát is. Ezután feltakarítottak. Mikor engem daraboltak már nem - szinte átsuhant az egyik nagyobb dobozon.

- De az 46 éve volt... hogy maradt meg ennyi ideig? - ellépve a tócsa mellett kezdte keresni a medált.

- Nem tudom... - tényleg nem tudta. Ide soha nem jött le. Utált itt lenni. Stan szó nélkül kutatott a medál után. Nem egy dobozt arrébb tolt, jó pár pókkal is összefutott, melyeket unott fejjel söpört arrébb.

- És a pedofil hulláját... nem látták, hogy itt lent volt?

- Azt is elvitték - mondta csendesen - de hiába... a lányuk meghalt és valakit hibáztatni kellet.

- Régen furák voltak az emberek... - morogta maga elé, ahogy egy matracot tolt arrébb, majd leguggolva keresgélt.

- Ötven év az nem olyan messzeség... - motyogta.

- Ötven év az rengeteg... - mondta Stan, ahogy felállva a kazán mellett kezdett kutakodni.

- HA ön mondja~ - legyintett és szaltózva egyet ismét eltűnt.

- Ön? - kapta fel fejét. - Miért magázol?... - felvéve egy piszkavasat kezdett turkálni a kazánban. Craig ismét megjelent, de most tisztán átlátszó volt. Szemei alatt karikák voltak és végigfeküdt a mocskos padlón.

- Ez fáj... - motyogta - kérem... hagyja abba... - Stan egyből arrébb hajította a piszkavasat.

- Basszus! Bocsi...! – hol a fiúra, hol a kazánra tekintett. - Csak azt hittem, lehet itt van és... sajnálom... - Lassan tápászkodott fel. Kissén szaporán emelkedett a mellkasa és félve nézet Stan-re.

- Ilyet... még nem éreztem...

- Fájt? - kérdezte aggódva.

- Éreztél már olyat, mikor a lelkedet szét akarják tépni apró cafatokra. Őrjítő érzés, amikor úgy érzed apró darabkákra hullasz - bólintott - igen... fájt és furcsa is volt... - Stan érdeklődve pislogott be a kályhába.

- De itt csak hamu van... - motyogta, majd hirtelen ötlettől vezérelve, felkapva egy rongyot tekerte kezére, majd kezdte el simogatni a hamut. - Ez milyen? - tekintett Craig-re. Szemei kikerekedtek és ismét térdre rogyott, ám most arcán valami egész más volt.

- Neh... anyád... hagyd, ezt... - motyogta, ahogy alsó ajkába harapott. Stan abbahagyta kezének mozgását.

- Ez is fájt? - pislogott nagyokat, ahogy kezére pillantott. - Pedig óvatos voltam... - Craig liheget. Szellem volt és liheget. A mellkasában az a feszítő érzés... mintha a szíve dobogna őrült sebességgel. Pedig nincs neki. 46 éve...

- Nem fájt - suttogta, ugyanis csak ennyire volt képes.

- Akkor milyen érzés?... - kérdezte, ahogy újra simogatni kezdte a másik hamvait. Lassú, lágy mozdulatok. Craig felsóhajtott, és ahogy padlóra dőlt körmeit a betonba vájta.

- Stan... hagyd abba... kérlek... - Stan félve kapta ki a kezét.

- Bocsi... - motyogta. - Azt hittem jól esik... - bűnbánóan nézett a fiúra. Craig viszont dühösen kapta fel a fejét és arcán először lehetett azt a fura kis villanást látni. Az emberek pírnak nevezik.

- Ezt többet ne... - lihegte ismét. Stan nagyokat pislogott, nem dugta vissza kezét, ám az továbbra is a kazán bejáratánál pihent.

- Miért ne...? - kérdezte ártatlanul, habár sejtette miért.

- Csak ne csináld és kész - morogta, bár lábai remegtek. Még az is, hogy Stan ilyen közel volt a kályhához... érezte és kibasszottul... jó érzés volt. De nincs az a pénz, hogy ezt kimondja hangosan is.

- Jól van, Jól van~ - simított végig párszor a hamun. - Ezt vedd úgy, hogy megveregettem a vállad. - tette hozzá, mikor visszahúzta a kezét. A fekete viszont morgott egyet helyette és törökülésbe vágva magát próbált lenyugodni. Stan ellépve a kazántól nézett körül de sehol sem találta a medált.

- Akkor csak itt lehet... - morogta, ahogy visszaguggolt a kazán elé, a kendőt újra kezére csavarta. - Szólj ha fáj... de muszáj itt jobban megnézem. - mondta, ahogy lágyan kezdett matatni a hamuban. Craig szólni akart, hogy inkább hagyja a francba, de már késő volt. Összegörnyedt és nem bírta ki, de kisebb sóhajok szaladtak ki a száján. Ez az érzés... jobb volt mindennél...

- Stan... szállj már ki... onnan - fogai összekoccantak, ahogy remegő kézzel nyúlt a fekete felé.

- Hm? Ez mi? - kapta fel fejét Stan, ahogy a hamuban egy kis gubacsot kezdett simogatni. - Lehet ez az... - mondta, ahogy bekukucskált, ám csak egy hamugubacs volt. - óóó... - sóhajtott csalódottan.

- Stan... húzz el onnan... - suttogta és hangjában egyre több kéj volt. Stan meglepetten fordult Craig felé.

- Hm?... - közben kezével tovább kutakodott.

- Vedd ki a kezedet és... menj onnan, MERT MINDJÁRT FELROBBANOK A VÁGYTÓL! - dühös volt. Ezt természetes, de az már kevésbé, mikor a tárgyak hirtelen felemelkedtek, és mint egy tornádó kezdtek forogni a szobában. Stan kikapta kezét, ahogy kicsit hátrébb ugrott a kazántól.

- Oké, nyugi-nyugi! - mondta kétségbe esetten, ahogy a fiúra nézett. A tölcsér még pár percig fent maradt ám utána lassan elmúlt és a levegőbe emelkedett tárgyak, lassan leestek és középen még mindig egy igen ideges Craig állt. Stan viszont nagyokat pislogott a tárgyakra, majd könnyedén kiszúrta a kis narancssárga medált, odalépve hozzá, kapta fel.

- Ez az? - nézett a fiúra. Craig felegyenesedett és mintha dühét csak elfolyták volna nézet a kis aranymedálra.

- Igen - mosolygott, ahogy közelebb lépet és megérintette.

- És most?... - pislogott Stan.

- Nekem nem kell több - suttogta, majd még egyszer megszorítva vette ki a fiú kezéből, majd akasztotta a nyakába - tessék. Viseld kérlek... ha már én nem tudom. - Pislogott párat a kis ékszerre, majd végül elmosolyodva nézett a fiúra.

- És akkor... most hozzám vagy csatolva? - kérdezte.

- Érdekes tények nem?  Mostantól akár a hülye papucsodból is elő bújhatok~ - vigyorgott rá.

- Ó... - Stan lepislantott a medálhoz, és végig simított rajta. - Ezt is érzed? - Craig felnyikkant, ahogy ismét kissé összerogyott.

- Ugye nem akarod... hogy a falhoz csapjalak... - Stan meglepetten nézett rá.

- Nem, úgy hogy inkább nem nyúlkálok hozzá... - pólója alá csúsztatta a kis medált, majd táskájából egy üres fém kekszes dobozt vett elő, ezzel lépett a kályha elé.

- Mit csinálsz? - kérdezte, ahogy érezte, ahogy testén végigfutott az a jól eső érzés.

- Hazaviszlek. - közölte nemes egyszerűséggel, majd a rongyot újra kezére csavarta, és óvatosan kezdte belesöpörni a fémdobozba a fiú hamvait.

- Ne csináld... - összerogyott, majd görcsösen kapott a hasába, ahogy az érzések végig szánkóztak rajtuk - jó az ott... hagy má'...

- A-a. - mondta mosolyogva Stan. Szerencséjére nem volt sok hamu a kályhába... ez is csak a fiú hamvai voltak. Tökéletesen elfért a kekszes dobozba, ám mielőtt rárakta volna arra fedelét, eldobva a kendőt, simított végig saját kezével a hamun, így formázva benne egy C betűt.

- Idióta- hangja elakadt és ismét belemart a betonba, ahogy egy vékony nyálcsík folyt végig a szája szélén.

- Most miért? Jó igaz, nem elég a kezdő betűd. - Gyors mozdulattal simította el a kis gödröt, majd a fiú teljes nevét kezdte ujjával beleírni.

- Stan... - nyögött, ahogy szinte már élvezettel nyomta homlokát a hideg kőnek - e-elmegyek...

- Hova? - kérdezte ártatlanul, mégis tudta hogy, hogy érti a fiú, így hát a Tucker-t már határozott mozdulatokkal írta a hamuba. Craig nyögött egyet, ahogy könnyes szemmel nézet fel Stan-re, majd egyszerűen kámforrá vált. Stan meglepetten pislogott Craig hűlt helyére.

- Sírt...? - kérdezte magától félve, ahogy hangja megremegett. - Craig?... - szólt utána aggódva, ám ekkor eszébe jutott. Hozzá van csatolva a fiú, így hát nem kell attól aggódnia, hogy nem látja többet. Rátéve a fedelét a kekszes doboznak, süllyesztette azt táskájába, könyvek közé, így kitámasztva azt, hogy véletlenül se boruljon fel. Lassú léptekkel indult el a lépcső felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.