Chapter 5

  2012.02.02. 16:32

Stan szinte pontosan nyolckor nyitotta fel szemeit. Ásítozva vette magára fekete köpenyét, majd ment ki a konyhába, és kezdett magának egy forró csokit főzni. Szellemünk megint nem volt sehol. Még hajnalban ment kicsit ki a levegőre és nézegette a várost a tetőről. Szép és olyan más, mint abban a kis házban. Halk kopogást lehetett hallani az ajtón. Stan felkapva fejét sietett oda, majd nyitotta ki.

- Jó reggelt. - köszönt mosolyogva Lina, Stan csupán biccentett. A lány nem zavartatva magát ment be, egészen a konyháig. Két hatalmas szatyrát a pultra tette, majd az élelmiszereket a hűtőbe kezdte pakolni. - Ma mit csináljak reggelire? - kérdezte, mire Stan vállat vont.

- Amit szeretnél. - a lány újra elpirult, majd elővéve a hozzávalókat kezdett Amerikai palacsintákat készíteni. Stan leülve a pulthoz, iszogatta forró csokiját, mind addig, míg a lány el nem készült. Stílusosan, éttermeket alázóan tálalta fel a reggelit. A szósz tökéletes mennyiségben volt rajta, ahogy a vaj darabka is a tetején tökéletes volt.

- Jó étvágyat.~ - mondta mosolyogva a lány.               

- Köszönöm. - mosolygott rá Stan, majd enni kezdett. Lina pedig a fiú hálószobájába ment, hol takarítani kezdett.

- Nem is tudtam, hogy te is gazdag vagy - libbent le a másik székre Craig, ahogy visszafogva magát, most nem ment Lina után.

- Nem vagyok gazdag... csak kicsit jobban élek az átlagnál. - a fiúra sandított.

- Aha~ értem - nézet oldalra, majd ujjaival dobolni kezdett ám, ahol ezt csinálta ott az asztal befagyott. Egy centis jégréteg keletkezet és a fiúnak ez fel sem tűnt.

- C-Craig... - motyogta Stan, ahogy a jégre nézett. - Ezt miért?

- Hmm? - nézet rá, majd le a kezére és kissé felszisszent, ahogy rögtön megpróbálta ujjaival eltakarni, de attól a jég csak jobban terjedt - bocsi... jobb ha megyek - mondta, majd pár pillanat múlva el is tűnt és a jég egy percre rá fel is olvadt.

- Mi ütött belé... - morfondírozott Stan, ahogy reggelije utolsó falatját is lenyelte. Lina hamar végzett, majd mikor kijött, szó nélkül vette el a tányért, és kezdett mosogatni. Stan-nek feltűnt a lány szótlansága, ám nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Inkább a reggeli lapot kezdte olvasgatni. Lina viszont túlon-túl csendes volt, lesütött tekintettel mosogatott, majd mikor elkészült, arcán valami teljesen más látszott. Komorság... érzelemmentesség... Lomha léptekkel lépkedett a fiú mögé, majd végig simított annak felkarjain, ki erre összerezzent, és szemei kikerekedtek.

- Lina?... - suttogta, ám a lány nem válaszolt, helyette keze egészen a másik nyakáig siklott, majd masszírozni kezdte ott, mire Stan kissé jólesően szisszent fel.

- Sok benned a stressz... el kéne neked egy masszőr... - hangja hidegen csengett, arcán mégis elégedettség tükröződött.

- Lehet... - Stan hangja nyugodt volt, arcán sem volt pír, tovább olvasta az újságot.

- Én segíthetek... levezetni a feszültséget... - suttogta a másik fülébe. Stan ekkor markolta meg az újság lapjait, ám nem válaszolt, komoran nézett maga elé.

- Nincs szükségem ilyesfajta feszültség levezetésre... - válaszolta nyugodtan Stan, mire a lány tekintete elszomorodott.

- Én... nem vagyok elég jó? - suttogta keservesen, ahogy fejét a fiú vállára hajtotta.

- Nem erről van szó... mást szeretek. - mondta Stan ugyan ilyen nyugodtan, mire a lány szemei kikerekedtek, és elpattant a fiútól, mintha csak forró vas lenne.

- Sajnálom... - suttogta, majd ki is rohant az erkélyre beszedni a ruhákat. Rossz döntés volt. Craig pont ott pihent és próbálta magát lenyugtatni, ám mikor meglátta a lányt szúrós szemmel nézet rá, melytől az erkély lassan kezdett úgy kinézni, mintha ott csapot volna le a közelgő fagy. A korláton csillogott a jégkristály és a szárítón ugyan ez. A ruhákon kis jégcsapok kezdtek lógni, ahogy egyre hidegebb lett. Lina ledermedt, majd pár pillanat múlva felvisított. Stan felkapva fejét ment az erkély felé, ám Lina frontálisan rohant neki, majd csimpaszkodott bele. Egész teste remegett, és riadtan nézett az erkély felé.

- S-S-S-Stan itt valami nincs rendben! - suttogta félve, ahogy hozzásimult a feketéhez, ki meglepetten pislogott ki az erkélyre.

- Lina... hoznál nekem barack levet? - kérdezte, ahogy zsebéből előhúzva pénzt, nyomta a lány kezébe. Annak teste még mindig remegett, ennek ellenére bólintva ment ki a lakásból. Stan az erkélyhez sétálva, markolta meg a medált. Ám ezúttal nem dörzsölte... csak fogta... határozottan... mintha csak ölelné a másikat.

- Kérlek nyugodj le... - suttogta. A jég terjedt tovább és Craig fel sem nézet Stan-re. A korláton ült és bámult bele a messzeségbe, ahogy néha megszorította azt mely kissé megreccsent. A lány járt az eszébe, meg a mosolya meg minden. Csak dühös lett tőle... Stan továbbra is fogta a medált... szó nélkül állt ott, ám mikor a lány visszatért, elengedve azt, ment oda hozzá.

- Ilyen jó lesz? - kérdezte boldogan Lina, mire Stan biccentve vette el tőle, és tette a pultra.

- Lina... - szólította meg a lányt, ki erre nagyokat pislogott. - Köszönöm az eddigi szolgálataidat, de mostantól nem lesz rájuk szükségem... - szemei kikerekedtek, könnyei kibuggyanva folytak végig arcán.

- Miért?... - kérdezte remegő hangon. - S-Sajnálom a tegnapit én nem...!

- Nem a miatt. - vágott szavába Stan. - Ide fog költözni az a számomra fontos személy... szeretnék vele kettesben lenni... - a lány alsóajkába harapott.

- De hát nem zavarok...! Tényleg sajnálom én... - viszont Stan zsebéből előhúzva egy vastag pénzköteget, nyomta a lány kezébe, ki lepislogott a zöld hasúra.

- Nem zavartál, de tényleg szeretnék vele lenni. Sajnálom, hogy csak így elbocsátalak, így hát, ez elég lesz félévig is, ez alatt bőven lesz időd munkát találni... - a lány lesütve tekintetét hagyta, hogy könnyei patakokban folytak. Megszorítva a pénzköteget, nézett fel keservesen a fiúra.

- Stan... kérlek ne... - suttogta.

- Sajnálom. - mondta nyugodtan a fiú, majd hátat fordítva a lánynak, sétált az urnához, majd leemelve azt, ült le vele a kanapéra. A lány eltéve a pénzt, rakta le a lakáskulcsot a konyhapultra, majd szó nélkül távozott. Craig mintha csak egy álomból ébredt volna, rázta meg a fejét és kissé sziszegve nézet körül az erkélyen. Majd leugorva a kőre várt pár pillanatig utána minden lassan kezdett kiolvadni, majd valami csodálatos módon fel is száradni. Stan leemelve az urna tetejét, kezdte simogatni a hamut.

- Remélem... megnyugodtál... - mondta mosolyogva. Craig belibbent a szobába, és kissé elpirulva nézet Stan-re.

- Mi történt...? - kérdezte - Megint rád jött a simogathatnék? Egy szó... kutya - morogta, ahogy megpróbálta figyelmen kívül hagyni a kellemes érzést.

- Kutya? - nézett szemöldök felhúzva a fiúra, ám ennek ellenére tovább simogatta a hamut.

- Azt simogatnád nem engem... - sóhajtott halkan, ahogy közelebb lépdelt Stan-hez - nézd meg azt a... internemtudom mit és vegyél kutyát! - Stan megrázta fejét.

- Nem kell kutya... már volt... nem kell másik. - mutatóujját kicsit mélyebbre nyomta a hamuba. - Ez... fáj? - kérdezte kissé aggódva. Craig felnyikkant, ahogy a hasához kapott.

- Nem... kellemes... - nyöszögte. Stan meglepetten pislogott, majd még mélyebbre nyomta ujját.

- Ez is? - kérdezte érdeklődve. Craig ismét felnyikkant, ahogy könnyek szöktek a szemébe.

- Jól... szórakozol? - kérdezte. Stan hasra feküdt a kanapén, az urnát maga elé téve, mozgatta ujját benne játékosan, volt hogy mélyre benyomta ujját, volt hogy éppen csak tetején körözött, közben végig a fiút figyelte.

- Hagyd abba... - kérlelte, ahogy belemart a hasába, majd ismét feltekintve lépdelt közelebb Stan-hez - bo-bocsánat, ha elüldöztem azt a lányt... nem direkt fagyasztottam meg a gatyádat - préselte ki magából, ahogy felnyögött - de ezt... kérlek... hagyd abba... - Stan ujjának mozgása megállt.

- Nem haragszom... nem érdekel Lina, te sokkal fontosabb vagy... viszont... - ujjával gyorsan húzott végig egyszer a hamun. - Valamire válaszolhatnál... - mondta komolyan.

- MI az...? - kérdezte, ahogy belekapaszkodott a mellette levő szekrénybe. Könnyei már csorogtak az arcán, majd mikor az állához értek kis cseppekben estek le ám félúton el is párologtak.

- Miért... sírsz ilyenkor?

- Nem tudom... - felelte, ahogy letörölte a könnyeket, majd hátat fordított neki.

- Még valami... - ujját mélyre dugta. - Miért kéred mindig, hogy hagyjam abba? - Egy hangos sóhaj hagyta el a száját, ahogy földre rogyva karmolt bele a szőnyegbe.

- Mert szar... - nyöszögte. Stan viszont még mélyebbre dugta ujját, még lassabban.

- Én úgy vettem észre... élvezed... - suttogta. Craig még jobban összekuporodott, ahogy már megint nem bírta. Nyála folyt könnyei megint előtörtek. Nem... a 46 év alatt soha nem érzett ilyet és ez most új valami megmagyarázhatatlan, valami egészen más... utálta és mégis többet akart.

- Utálom... mert a végén... mindig...  - motyogta, ahogy néha felsóhajtott - eltűnök - nyögte ki végül és ismét kámforrá vált. Stan kihúzva ujját, tette az urnára a fedelét, majd tette vissza a polcra.

- Nos igen, én is csak ezt utálom benne... - sóhajtotta, majd visszaülve a kanapéra, kezdett laptopozni. Egy óra múlva hangos kopogás zaja töltötte be a kis lakást.

- Stan! Gyere már! - Stan felpattanva sietett az ajtóhoz, majd nyitotta ki. Kyle mosolyogva állt és két jegyet mutatott fel.

- Gyere el velem~ - adta át a kis jegyet - galéria, de annyira nem uncsi. Természetfeletti. - Stan felkapta fejét.

- Természetfeletti? - szemei felcsillantak, majd berohanva kulcsáért és pénztárcájáért, hagyta is ott a lakást. - Mehetünk!~ - mondta mosolyogva, ahogy becsukva a kulcsot, indultak el.

- Oké... Kenny mondta, hogy erre buksz, de hogy ennyire - vigyorgott barátjára, majd már a lépcső felé vette az irányt.

- Az is túl sokat beszél...~ - vigyorgott Stan, ahogy könnyedén vette a lépcső kanyarjait.

Súgó Még nincs hozzászólás.