|
Altar in The Night
A földi világ számára, ezen a napon megszűnt. Philip elhunyt. Az orvosok szerint gyenge volt a szíve, túl későn vették észre, donort se találtak volna…
Márciust írunk. A fák, a növények nagyban virágoztak, és a szőke temetésén még a madarak is csicseregtek. Az égető nap ellenére mindenki feketébe burkolózott, megtisztelték ennyivel gyermekkori barátjukat. Az atya kivételesen nem monoton mondta el a búcsúbeszédet, neki is nehezére esett, hiszen Pip jó keresztény volt, és úgy tervezte egy nap majd a fiú veszi át helyét.
Sajnos nem így lett.
A szertartásnak lassan vége lett, és a koporsót a gödörbe engedték. Anyja felsírt mikor a márványlapot ráerősítették a sírra. A meghívottak fehér virágokkal díszítették fel a szőke nyughelyét, majd lassan, mindenki távozott.
Kivéve egyvalakit.
Feketében volt ő is, mégsem volt a meghívottak listáján. Messzebbről figyelte az egészet, egy fa árnyékában, csak akkor merészkedett elő, mikor mindenki eltűnt. Lassan a sírhoz sétált, zsebre dugott kezekkel mérte végig a feliratot.
Phillip Pirrup
1992-2012
Húsz év. Csak ennyit tölthetett a földön. Persze, a fiú egyértelműen a mennybe került, a történtek ellenére.
Örült ennek, hiszen tudta a szőke ott boldog lesz, mégis… azt is tudta, örökké magányos lesz.
Vörösen izzó íriszeivel, csendben meredt a feliratra, agyában csak az eltöltött idők jártak, és a menny, ahová ő sosem léphet be. Soha többé nem láthatja.
Barátok voltak. Nem annál többek. Szerelmesek? Nem… még annál is. A köztük lévő kötelék ezeknél is erősebb volt. A sátán fia sokszor eltaszította magától Pip-et, az mégsem adta fel, ment utána, mindig mosolyt próbált csalni arcára. Sok fáradozás után, ez egyszer sikerült is neki. Majd egyre többször. Végül barátok lettek… és az idő múlásával, egyre többet voltak együtt. Damien csak miatta maradt a földön. Pip volt az egyetlen, ki kordában tudta tartani, úgy, hogy a fekete ezt észre sem vette. Hiszen, mikor vele volt, Damien-nek semmi más nem járt a fejében, csak a pillanat, miket vele élt át. Mikor a szőke a templomban volt, vagy épp aludt, kénytelen volt vissza menni a pokolba, de ott sem teljesítette kötelességét. Nem kínzott meg senkit, csak ült, egy sziklán, vagy egy kopár helyen, és arra várt, mikor mehet ismét fel.
Az agresszió mi benne lakozott lassan megszűnt, és valami más vette át helyét. Nem tudta sosem megfogalmazni, de szerette azt az érzést. Mert volt benne valami, viszont most… csak az üresség maradt.
Gondolataiból is csak az zökkentette ki, hogy fején egyre több eső csepp koppant. Lomhán felpillantott az égre, és csupán sötét felhőket látott. Már esteledett, az eső pedig egyre jobban megeredt. De nem igazán érdekelte.
Kezét maga elé emelte, majd ujjai közt egy vörös rózsa jelent meg.
Mostanra sötét íriszeivel méregette azt egy ideig, majd a szőke sírjára dobta, a többi fehér közé.
Ezután sarkon fordult, és otthagyta a temetőt. Nem volt itt már semmi keresni valója.
Csak sétált. Előre, a semmibe… az kihalt utcákon, parkokban. Végül azon kapta magát, hogy a szőke háza előtt áll. Emlékezett arra, mikor elsőnek járt itt.
Nem sokkal azután, hogy negyedikes korában visszatért a pokolba, hamar vissza is jött a földre, hiszen lent unatkozott, akkor még nem volt semmi hatalma, nem élvezte azt, hogy csak nézheti mások szenvedését.
Persze, a föld sem volt érdekesebb számára… nem tudta kihez menjen. Aztán eszébe jutott ő. Az angol fiú ki kedves volt vele, ő mégis bántotta. De nem bánta meg. Soha. Mégis akkor egyből Pip házába suhant. Árnyként jelent meg, az egyik sarokban, sötét füst kíséretében. Mikor a szőke észrevette, egy pillanatra lezsibbadt a félelemtől.
- Jaj istenkém! – sikkantott fel, ahogy a kezében tartott tiszta ruhákat is elejtette.
- Még mindig nem vagyok vele jóban… - morogta a fekete, ahogy elhúzta száját, majd félrenézett. Agyában csak az járt: „Minek jöttem ide?”
- Damien? Te vagy az? Oh, már azt hittem valaki más…
- Ki más járna itt a pokolból?! – csattant fel. – Senkit nem érdekel egy keresztény gyerek!
- Tudom!
Meghökkent. Minden reakcióra számított csak erre nem.
- Még mindig… bonyolult vagy. – morogta orra alá, mégis arcán nem látszott ez az érzelem.
- Mi emberek, ilyenek vagyunk. – kuncogta, ahogy leguggolva, szedte össze ruháit, majd ment azokkal a szekrényhez, és kezdte bepakolni.
- Az emberek unalmasak!
- Nem érdekesek? Hiszen nem érted őket…
- Te… - sziszegte, majd rögtön mögötte termett. Látta ahogy a szőke megremeg, és hallotta ahogy légzése egy pillanatra elakad, de csak ennyi volt… nem ijedt meg tőle igazán.
- Nem így van? – pillantott hátra, egyenesen a fekete íriszekbe. Válasz nem jött, Damien csupán komoran nézte egy szó nélkül. Bármikor, mikor így nézett egy emberre, az általában üvöltve rohant el… hiszen az ő szemeiben nem volt semmi. Csak feketeség. Üres űr… Pip viszont, kíváncsian fürkészte ezt a tekintetet. Neki tetszett, és ennek hangot is adott.
- Olyan szépek a szemeid…
- Tessék?!
- Szépek… olyan… feketék, de mégis… - a szőke megfordult, és közelebb hajolva a sátán fiához, méregette. Az persze nem hajolt hátrébb pír sem szökött arcára, nem adta jelét, de valójában, új, és furcsa volt számára ez az egész.
- Csak sima fekete… - morogta, ennek ellenére Pip tovább pislogott rá, majd még közelebb is hajolt, mit viszont kicsit sem szívlelt.
Egyik pillanatról a másikra termett méterekkel hátrébb, és helyén egy nagyobb füstfelhő kavargott.
- Oh… - Pip kissé köhécselve hessegette el. – Elnézést, nem akartalak zavarba hozni… - pillantott fel a feketére ki dühösen morrant fel.
- NEM HOZTÁL ZAVARBA!!! – ordított rá, majd dobbantott egyet, teste fellángolt, és el is tűnt.
Pip csak nagyokat pislogott utána, majd csupán kuncogva intett párat hűlt helyének.
- Viszlát Damien…
Arcára lágy mosoly kúszott, ahogy az emléken merengett. Persze ezek után sokszor meglátogatta, de sosem beszéltek sokat, hiszen Pipnek mindig sikerült valami olyasmit mondania, amivel elriasztotta magától Damien-t, vagy épp, tett olyat.
A fekete mosolya csak még lágyabb lett, ahogy ezek az emlékek is feljöttek számára, ám ez a mosoly is tovaszállt, ahogy a fiú ablakára pillantott.
Eddig, minden este, világított ott a lámpa… most már nem. Hiszen elment… végleg.
Halk morranás, majd sarkon fordulva, sétált el onnan. A zápor mostanra szinte vihar lett, mintha dézsából öntötték volna, egy nagyobb szél is útjára kelt, így mozgatva a fákat.
Damien már a parkban sétált, nem hiába. Egyenesen egy pad elé lépkedett, majd lenézett arra. Fából volt, mégis zöldre festették le. Utálta ezt a színt, főleg ezt az árnyalatát… egészen addig a napig.
- Nem szereted a fákat? – hangja vidáman csengett, megszokott színes ruháit viselte, ellentétben a mellette haladóval, ki ismét csak feketébe burkolózott. Válasz nem jött, csupán egy halk morranás.
- Oh… nem? Milyen kár… pedig! A fák maguk az… élet! Igen! Hey! – a szőke megragadva Damien kezét, húzta oda az egyikhez, majd bökött fel rá. – Nézd, mennyi szép virága van… és azt ott! Az a madár épp a fészkét teszi rá…
- Nagyon érdekes… - morogta unottan Damien, oda sem nézve.
- Na, legalább vess rá egy pillantást! – lépett jobban mellé Pip, majd lágyan megszorította kezét. – Kérlek…!
A fekete felsóhajtott, majd felpillantott a fára. Persze, azon rózsaszín virágok bimbóztak, nyíltak, és tényleg több énekes madár is fészket rakott. Arcára egy grimasz ült ki, nem igazán hozták lázba az ilyenek… ellentétben vele.
- Jaj de várom hogy tojást rakjanak, kikeljenek és nézhessem a fiókákat! Minden évben lefotózom őket! – halk hümmögés, csupán ennyivel jelezte Damien hogy figyel a másikra, mert figyelt. – Van egy albumom, csak madaraknak… egy csak a virágoknak… és egy, a különleges dolgoknak… - Pip arcára hatalmas mosoly kúszott, majd így pillantott a másikra. – Abba téged is bele tettelek! – Damien visszapillantott rá, szemeiben vöröses fény csillant… ez nem tetszett neki. Halkan felmorrant, majd ellépve a szőkétől, ült le a legközelebbi padra.
- Hey várj! Lehet hogy itt van! – sietett utána a szőke, majd leülve mellé, vette ölébe táskáját. Sokáig kutatott, halkan motyogta maga elé a tárgyak nevét, miket félretúrt, majd egy diadalittas mosollyal rántott ki egy barna mappát, minek gerince fekete volt. Habozás nélkül csapta fel, majd gyorsan lapozni kezdett. Damien oldalra sandítva, figyelte a lapokat. Mindenről volt ott kép. Vidámparkról, szobrokról, szalvétáról, tollakról, vázákról… és még sok másról. Végül a mappa vége felénél állt meg, majd bökött egy képre.
- Látod! Itt va… - szava elakadt, mikor az üres fényképet nézte. Nem, persze, nem volt teljesen üres, voltak rajta fák, növények, de a személy, kit lefotózott, nem. – Nem értem… emlékszem, lefotóztalak… és hogy az egy nagyon jó kép lett… akkor miért? – vette ki a fotót, míg a fekete felszusszanva, nézett előre. Szemei pedig ismét, felvették a fekete színt.
- Nem lehetnek emlékeid rólam.
- Tessék? – pillantott rá.
- Nem lehetnek emlékeid rólam. – ismételte.
- De miért?... Szeretnék! – csusszant hozzá közelebb, majd karolt belé. – Csak egy képet, rólad! A… legjobb barátomról!
A fekete felkapta fejét a szó hallatán, majd felpattanva kezdett gyors léptekkel elsietni, persze Pip is egyből felkelt, és sietett is már utána.
- Hey várj! Damien! – hiába szólt utána, a következő lépésénél, elnyelte a sátán fiát a fekete füst, és el is tűnt. A szőke sóhajtva nézett utána, majd visszahuppant a padra.
- Majd legközelebb… - motyogta.
Az emlék tisztán játszódott le fejében, ahogy a padot nézte. Újra és újra… végül sok idő után, suttogta maga elé.
- Már nem lesz legközelebb… - zsebre dugta kezeit, majd otthagyta a helyet. Nem akarta ismét látni fejében ezt. Csak egyre jobban növelte benne az ürességet.
Persze nem mindig voltak békés percei a földön. Egy nap, még az iskolában is volt galiba, habár akkor Pip már gimnazista volt.
- Hey, te álszent! – Christoph, gyűlölte a szőkét. Egyértelműen, hisz ő maga volt az anti Krisztus kettő, és minden keresztényt utált, köztük Pipet is.
- Tessék? – fordult hátra mosolyogva a fiú, sosem vette magára a gyűlöletet. Sajnálta a barnát, és talán, ezért is gyűlölte őt Christoph mindennél jobban.
- Ha olyan nagy keresztény vagy, minek pacsizol azzal az áll anti Krisztussal? – bökött Damienre, hisz az ilyenkor mindenhova kísérte a fiút, ahova csak tudta.
- Mi?... Ó, dehogy, félre érted a helyzetet… - legyintett Pip nevetgélve.
- Szerintem nem! – jött a hirtelen válasz, és ekkor… Damienbe elpattant valami.
Szemei vörösen izzottak fel, testéből szivárogni kezdett a fekete füst, és már el is indult a fiú felé, ki tátott szájjal épp ledöbbenését próbálta leküzdeni.
Igen, Pip mellett, nem bántott senkit, és mivel szinte mindig vele volt… sosem volt alkalma kiélni a valódi énjét. – Ne, hagyd! – És persze most sem… hiszen a szőke egyből vissza húzta. – Ne hagyd, hogy elvegye a hited…
- HIT?! MIFÉLE, HIT?! – ordított rá, gyűlölte ezt a szót, mint az összes többit, minek Istenhez volt köze. Teste remegett a dühtől és az eddig elfojtott erőszaktól… mégis. Mikor látta a szőke rémült arcát, a könnyeket a szemében… ezek az érzések elszálltak, és helyét az a másik vette át. Az, amit utált mégis már függött tőle.
- Sajnálom… tudom hogy nem szereted… azt a szót…
Csend… hosszas percekig csak nézték egymást, persze eközben, Christoph már messze járt. Végül, Damien csak ennyit mondott:
- Megbocsátom.
És ismét minden a megszokott lett.
- Hiányzik… - morogta maga elé. Lépései egyre gyorsabbak lettek, majd dühösen ordított fel. Testét ellepték a lángok, és máris a pokolban termett.
Íriszei fellángoltak, a feketét felváltotta a vérvörös és így nézett körbe-körbe. Nem tudta mit keres, nem is érdekelte. Ment a feje után, majd mikor elért egy barlangot, tele emberekkel… odalépett az egyikhez.
Az lomhán pillantott fel rá, fogai aligha voltak haja kócos volt, még a középkorban hunyhatott el.
- Bűnös. – suttogta Damien, majd kezét a férfi homlokához érintette. Hangos üvöltés hasított át a helyen, a többi ott lévő azonnal menekülni akart, ám egy hatalmas körben lángok csaptak fel. Damien felkacagott, majd az előtte lévővel kezdte.
Aztán szép lassan, mindenkivel végzett… a végére lihegve állt a kisebb hulladombon. Testét áldozatai vére borította, kiket apró darabokra tépett, kezeivel. Arcára elégedett vigyor kúszott ahogy teste meg-meg remegett… majd várt. Várt, hogy az üresség érzése eltűnjön… de nem. Csak még jobban érezte… hiába. Hiába tette azt, amire született, ami annak idején éltette… a szőkét nem pótolhattta.
- Ezt… nem vagyok hajlandó elviselni. – jelentette ki, és a következő pillanatban, már ismét a földön volt. Tiszta ruhában, a temetőben állt, Pip sírja előtt.
Végignézett a márványlapon, majd tekintete elkomorult. A kő ekkor kettérepedt, majd a darabok messzire szálltak. A koporsó lassan kiemelkedett, a fa reccsent, és ezek is elrepültek. Lassan odalépdelve, vette ki saját kezűleg a szőke testét. Kifejezéstelen arccal mérte végig, hideg volt, mégis hibátlan, hiszen nem rég hunyt el.
Damien vett egy nagy levegőt, majd testét ismét lángok lepték el. Kivételesen nem a pokolban kötött ki, hanem a várostól messzebb, egy dombon. A domb tetején egy szikla volt, szélén különféle írásokkal, firkákkal… a gótok csinálták annak idején, de sosem használták. Ő most beérte ezzel. A kőre tette Pip-et, majd felpillantott az égre. Pillanatokkal később, az eső lassan elállt, majd a viharfelhők is eloszlottak. Az ég megnyílt és fehér fény világította meg a dombot. Damien arcára akaratlanul is fintor kúszott, mégsem foglalkozott most ezzel. Tudta mit kell adnia a szőke életéért, egyben nem volt biztos, hogy az Úr tényleg visszaadja e neki.
Tudta hogy önzőség onnan visszahozni… de nem bírta nélküle.
Keze lassan mellkasára siklott, majd lehunyta szemeit. Ujjait saját bőrébe mélyesztette, egyre jobban és jobban, végül megmarkolva szívét, tépte ki azt.
Felüvöltött az érzéstől, teste megremegett, mégis csak meredten Pip-et nézte. Közelebb lépve a kőhöz, tette szervét a szőke mellkasára, pont oda, hol annak szíve volt.
- Add őt vissza… gyűlöllek… most mégis… kérlek. Add vissza. – Komor tekintettel nézte a fénysugárt, és várt… várt bármiféle jelre… és az persze meg is érkezett. Szívéből fekete csóvák kezdtek előtörni, majd az égből, egy nagyobb fehércsóva csapott le ennek közepébe, erős fény, majd egy robbanás. A csóvák lassan eltűntek, majd apró szemekben hullottak le a földre. A percek teltek, és egyszer csak, megemelkedett a szőke mellkasa. Halkan többször is felszusszant, és végül pilláit is felnyitotta. Felülve, nézett körbe, majd nézett fel a kő mellett álló feketére.
- Damien…! – hangja boldogan csengett, ám mikor meglátta a másik mellkasát, elszörnyedt. – Jézusom mi történt veled?! – szája elé kapta kezét, tekintete remegett, ám a sátán fia csak halványan elmosolyodott.
- Remek… - suttogta, mégis teste halványodni kezdett.
- Mi…? Micsoda? Hogy hogy ismét élek? Miért… halványodsz?! – hangja egyre kétségbe esettebb lett, majd kezével a fekete felé nyúlt, ki viszont hátrébb lépett.
- Neked adtam a szívem. Használd… egészséggel…
- Damien… - szemébe könnyek gyűltek, majd felkelve kapott volna ismét érte, ám ekkor teste eltűnt.
Meredten bámulta az üres helyet, könnyei pedig egyre jobban folytak. Csak sírt és sírt, a másik nevét nyöszögve, térdre rogyva, de hiába. Nem volt ott senki, rajta kívül…
Gyors léptekkel, sétált a parkban. Kezében egy fényképező gépet szorongatott, majd mikor elérte azt a fát, egyből lefotózta az összes madarat, és virágot rajta.
Lágy mosollyal arcán nézte vissza a képeket.
- Sosem szoksz le róla, ugye? – felkapva fejét, nézett fel az előtte állóra. Keze lassan leereszkedett, ahogy ajkai döbbenetétől szétváltak.
- Te… élsz?... – hangja elcsuklott, mégis, boldog volt, és ez kezdett arcára is kiülni.
- Persze. Mit hittél?
- A szíved…
- A sátán fia vagyok. Az ilyenek nekem… nem nagy dolgok. Csak kellett pár nap amíg visszanő…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Awwwww TwT tőled ezt olyan jó hallani T.T
A regény nagyon más lesz, és még agyalok pár dolgon, azt biztos megírom :D
Viszont a többit lehet nemfolytatom, mi értelme oAo Mindegy~ Örülök hogy tetszett neked is TwT