Végig simít oldalán, majd kacéran csap fenekére, mire csak felkuncog. Senki sem veszi figyelembe a kis jelenetet. Már megszokták, mindennapos. Én vagyok az egyetlen, ki még mindig, komoran mozizom végig ezeket a jeleneteket. Zavar. Idegesít. Irritál… gyűlölöm ezt látni… mégsem tudom elvenni tekintettem. Újra megpaskolja, mire a lány boldogan ugrik nyakába. Kihasználja az alkalmat, majd meg is markolja. Szenvedélyes csókot váltanak… és ekkor… elég volt. Szemeimbe könnyek gyűlnek, ahogy felállok a hintáról, és inkább elhagyom a suli udvart. Sokat láttam… túl sokat… unalmas, mindig ugyan az a lemez. Mióta hormonjaid működnek, már nem érdekellek. Tudod milyen szarul esik?... Honnan tudnád… sose éreztél ilyet… és sose fogsz… örülj csak neki, nem éppen kellemes érzés.

Órák után, mosolyogva szaladok oda hozzád. Megkocogtatom vállad, te elfordulva a többiektől, pislogsz rám.
- Kyle! – hangod boldogan cseng.
- Stan~ - mosolygok rád, hiszen imádom mikor ilyen vagy. Mikor csak rám figyelsz… arra a pár pillanatra is. – Mehetnénk együtt haza~ - mosolyod vigyorrá változik, ám mielőtt még rábólinthatnál, újra megjelenik. Beléd karol, majd szó nélkül kezd el húzni.
- Wendy? – lepődsz meg, mire az csak lágyan mosolyog rád.
- Mi az? Azt hitted nélküled megyek haza?~ - kuncogja. Ő tudja jól… sőt… talán mindenki tudja, kivéve ő. Nem vette észre soha… semmiből nem jött rá… vagy csak talán… inkább nem akart…
Elmosolyodva fordulsz is sarkon, és indulsz is el vele, ám utánad kapva, ragadom meg pólódat.
- Stan…! – pillanatok alatt változol meg. Kedvességed köddé lesz, és flegmán nézel rám.
- Sajnálom Kyle, de Wendyvel kell mennem. – kezemet lesöpröd pulóveredről. Egyből Wendyvel kezdesz csevegni, itt hagyva engem. Hátra sem pillantasz… semmi… mintha nem is léteznék. Érzem a fájó, csípő érzést, mely szemeimet marja. A könnyek szép lassan végig folynak arcomon, lehajtom fejem, vállam meg-megremeg. Érzem magamon a tekintetét… érzem, ezt a hányinger keltő érzést. Feltekintek. Vigyorogva sandít rám, lila íriszei elégedetten csillognak. Fogcsikorgatva nézek vissza rá dühösen, mivel csak táplálom elégedettségét, így vigyora tovább nő. Gyűlölöm… és ezt tudja jól… és élvezi… de már… nem sokáig…

„Sajnálom Kyle, de Wendyvel kell mennem.’’
Fejemben csak ez a mondat cseng. Nem tudok tőle szabadulni, felemészt, és tönkre tesz. Minden egyes alkalommal, mikor őt választod helyettem. Nem bírom ezt elviselni, hiszen miért pont ő? Miért nem én?! Talán nem vagyok elég jó? Hiszen ő sem tökéletes! És mégis… akárhányszor választani kell kettőnk közül, te egyből utána loholsz. Ezzel összetörve szívem. De téged, nem is érdekel, leszarod magasról. Éveken át ezt tetted, és most én is ezt teszem. Leszarom az érzéseidet, mert elegem lett. Elég volt abból, hogy csak őt nézed, minden percbe őt élteted, hogy ő a mindened.

Az iskola előtt állva, nézek végig a torna épületen. Elvállalta a kedves Testaburger hogy feldíszíti. Egyből ajnározni kezdted, bezzeg ha én tettem volna ezt, le se szartad volna. A szakadó esőben lassú léptekkel haladok az épület felé, hol csak egy lámpa pislákol, az is tompán ontja fényét. Fehér zoknim bemocskolja a sok sár, de nem érdekel, nem érdekel már semmi, és senki, sőt, már te sem.

Sárfoltokat magam után húzva, tántorgok el a tornaterem ajtajáig. Belesve az apró résen, pillantom meg a fekete fürtöket, és azt a gusztustalan lila ruhát, mely alá annyiszor megpróbáltál belesni. Szívemhez kapok, hiszen minden egyes emlék fájdalmas, mely hozzád köt. Sosem úgy tekintettél rám, mint én rád, megörítesz…
Meglököm az ajtót, így az nyikorogva nyílik ki.
- Á, Stanley? – fordul hátra boldogan szerelmed, milyen nevetséges. Mikor végre lemászik a létráról, riadtan tekint rám, ó, csak nem félsz? A helyedben én is félnék, nagyon is, sőt, nem állnék le mozizni, hanem menekülnék. Ehelyett még mindig néz, majd remegő hangon szólal meg. – Kyle… m… mi történt veled?... – tested remegni kezd, hát persze. Te még sose láttál ilyet, egész életedben álomvilágba éltél, hogyan is láttál volna…
- Mi történt volna?... WENDY? – neved undorodva ejtem ki, mire te lefagyva nézel rám, könnyeid utat törnek, és sírásba kezdesz, ami engem a legkisebb mértékben sem hat meg. Sírj csak, én is azt tettem, sokkal többször, mint te.
- Kyle! Nézz magadra! Hogy jöhettél ki így az utcára?! – hangod megvető, mit képzelsz te? Még te próbálsz engem lekezelni? Közelebb lépek hozzád, mire észbe kapsz, és rájössz, hol is van a helyed. Csendbe hajtod le fejed.
- Valami baj lenne a ruháimmal?... – kérdezem kuncogva, ahogy még közelebb lépek hozzád. Riadtan kapod fel fejed, majd végig nézel rajtam. Tényleg nem értem, hiszen nekem ez a kedvenc pizsamám, olyan egyszerű, mégis, az anyaga teszi különlegessé. A sötétzöld selyem, egyszerűen elragadó. Neked mégsem tetszik, szörnyű ízlésed van.
- Ha így mászkálsz meg fogsz fázni!... – vágod rá felbátorodva, de mikor rád pillantok, újra hátrálni kezdesz. Ugyan már, mintha már nem várnád a halálom, hogy megdögöljek, és eltűnjek a képből… de nem. Sajnos kettőnk közül, te fogsz erre a sorsa jutni. Szemeiből csak úgy áradhat, mit is akarok veled tenni, hiszen egyből felpattansz a földről, menekülni próbálsz… ostoba. Észre se vetted, hogy idővel milyen közel kerültem hozzád? Késő, Wendy. Túl késő. Az eddig hátam mögött szorongatott kést, hátadba döföm. Keservesen felnyögsz, ahogy a földre rogysz. Hitetlenkedve nézel magad elé, majd megfordulva rám emeled riadt tekinteted. Nem hat meg, hidd el, nem hat. A kést újra megemelem, de mielőtt beléd döfhetnéd, tűsarkúddal térden rúgsz. Szánalmas próbálkozás, mégis beválik. Hiszen fáj, mért ne fájna? Hiszen én is csak ember vagyok. Csak egy ember. Újra menekülőre fogod, de megragadom bokádat, visszarántva, döföm oldaladba a kést, mire felvisítasz. Körmeidet pizsamámba vájod, de az anyag jól bírja, akár egy pajzs, úgy védi bőröm. És te még kritizálta, tényleg nincs ízlésed. Újra lesújtok a késsel, majd megint és megint. Testemben egyre jobban szétárad a mámorító érzés, ahogy te visítasz, én meg nevetek. Lassan már csak élettelen hulládat döfködöm, mégis, olyan jó érzés, nem tudom abbahagyni. Egykor lila ruhád most vörösen lóg rajtad cafatokba, hidd el, így sokkal jobban nézel ki. Lila íriszeid tompán merednek rám, könnyeid nem folynak többé, hangod is elhalt, akár csak a lelkemben tomboló düh. Megnyugodtam, igen. Talán sokkal régebben megkellett volna ezt tennem, mostanra túl késő. Túl késő mindenhez.

Hanyagul dobom félre a kést, majd felállva nézek végig a hullán. Gusztustalan, de hát Halloween lesz, tökéletes díszlet leszel. Hátat fordítva neked, hagyom el a termet. Csak azt sajnálom, hogy az én ruhám is bemocskoltad undorító véreddel, hiszen még annyit sem érdemeltél, hogy ilyen csodás anyagot piszkíts be.

Kábultan sétálok az esőben, és csak te jársz fejemben. A sárfoltok, miket a betonon húzok végig, vérrel elegyelenednek, de senkit nem érdekel, senkit nem érdeklek. Késő van, talán éjfél is elmúlt, ki tudja, kit érdekel. Betöröm házatok ajtaját, mely megadva magát dől ki helyéről. Pár másodpercig semmi reakció, talán te is szüleiddel, és nővéreddel mentél Wasingtonba? Azt mondtad itt maradsz… hogy együtt menjünk csokit gyűjteni… hazudtál, megint? Miért?...
- Úristen! – felkapom fejem, mikor hangod hallom. Olyan megnyugtató. Sokkal boldogabb vagyok, ahányszor meghallom. Lerohansz a lépcsőn, bosszúsan nézel rám, ám mikor rádöbbensz, ki is vagyok, hitetlenkedve sietsz oda hozzám. – K… Kyle… mit csinálsz?! Pizsamába? – megragadod vállam, mire én elmosolyodok, hogy végre… végre hozzám értél. – Tiszta vér vagy… úristen… - szörnyedsz el, majd megragadod kezem, és úgy húzol fel, fel a lépcsőn. A fürdőszoba ajtót majd kitéped, egyből a wcre ültetsz, nem is érdekel, hogy csupa vér lesz minden? Nem, le se szarod, és most kivételesen, csak velem foglalkozol. Milyen jó érzés… ennek hatására elmosolyodok, te pedig abbahagyva a hadarást, és kézmozdulataidat, nézel rám szemöldök ráncolva.
- Kyle… mi történt?... – suttogod, ahogy lehajolsz hozzám, és mélyen szemembe nézel. Bárcsak többször lennél hozzám ilyen közel…
- Csak eltapostam… egy kellemetlen férget… - mosolygom keserűen, mire te felhúzott szemöldökkel nézel rám. Aranyos vagy, csak te tudsz ilyen édesen, értetlenül nézni, senki más. Nekem elhiheted.
- És mekkora volt, hogy ennyire össze trutyizott? – felkuncogok, min te csak pislogsz. Olyan hiszékeny vagy… mindent elhiszel nekem? Mi lesz így veled? Ha ilyen naiv vagy? – Mindegy, akkor is, kell neked egy váltás ruha, teljesen átfagytál…! – végig simítasz karomon, melyen több vérfolt is virít, majd pedig mellkasomon is. Fáj Stan, hagyd abba, kérlek. De nem, te tovább folytatod, újra karomra siklik kezed, és lágyan simogatni kezdesz. Elég… Elég… fáj… hagyd abba… de hát mit is várok… hogy hallhatnád gondolataimat, hogyan érthetnél meg… Megörültem? Talán… de esküszöm, utoljára tettem veled ilyet. Megragadom a hátad mögött lévő díszes vázát, mielőtt még észrevehetnéd, erőből vágom tarkódhoz, így sötétségbe borítva világod.

Végig figyeltelek. Minden egyes kis rezdülésed, apró lélegzetvételeidet. Órák telhettek el, mire felébredtél. Aggódtam, hiszen nem akartalak bántani. Mikor felébredsz, fejedhez kapnál, de a selyemszalagok tartanak. Nem akarom, hogy átmenj azon a szenvedésen, mint én. Ó, nem, dehogy. Mocorogni kezdesz a széken, melyhez kötöztelek, majd riadtan kémlelsz körbe. Ezen csak elmosolyodok, hiszen mondtam. Túl naiv vagy. A mai világba, így nem lehet túlélni, Stanley. Meglátsz, szemeidben remény csillan, mire én lágyan elmosolyodok. Ha tudnád, milyen értelmetlen egy érzés a remény… de honnan tudnád, nem tudod milyen, mikor csalódsz benne. Hát most megtudod.
- Kyle… Hogy kerültünk ide?... Mi történt?... Úgy fáj a fejem… - hidd el, vannak ennél sokkal nagyobb fájdalmak… - leszednéd ezeket rólam? – kérdezed, ahogy újra mocorogni kezdesz. Édes… szeretem az édes dolgokat. Főleg téged…
- Nem tehetem, Stan. – mondom halkan, mire érdeklődve tekintesz rám. Pillantásoddal kutakodva fixírozol. A fejed fölötti lámpa, megakadályozza, hogy ide, a sötétbe is elláss. Nem is baj, te maradj csak a fénybe. Számomra már nincs kiút a sötétből… nem akarok a fényre menni. Nem! Nem mert ott csak fájdalom vár, semmi más. Mégis, ahogy arcodra nézek, testem magától mozdul. Egyre közelebb lépkedek hozzád, tekinteted egyre szomorúbb, és aggódó lesz… de sajnos, nem eléggé. A szemedbe még mindig nem látom azt, mi akkor csillant meg, mikor rá néztél. Miért? Hiszen ő már nincs, soha többé… Talán az lehet az oka, hogy még nem tudod? Talán ideje lenne elárulnom neked. De félek. Félek a reakciódtól, félek az érzéstől, mit tekinteted keltene bennem.
- Miért nem?... Kyle, ez nem vicc, oldozz el! Mennyi az idő?... – hiába kérded… én sem tudom. Nem is akarom tudni. Téged se érdekeljen. Ennyire nehéz egy kis időt velem eltöltened? – Wendy vár rá… - mielőtt még folytathatnád, eléd lépve fogom be szád.
- Ne foglalkozz vele… neki már mindegy… - suttogom halkan, ahogy még közelebb hajolok hozzád. Nagy nehezen bár, de elveszem kezem ajkaidról.
- Ezt meg hogy érted…? – suttogod, hangod oly más. Dühös, kétségbe esett. Miatta beszélsz így velem?...
- Ő már nincs többé… máshol van… - letérdelek eléd, így támaszkodom combjaidra. Felnézek rád, mire te egyre riadtabban tekintesz rám vissza.
- Hol van?! – rivallsz rám. Nem tetszik. Nem szeretem, mikor így viselkedsz velem. A föld felé mutatok, pár másodpercig csak bámulsz rám, értetlenkedve. Nehéz lehet, hiszen nem gondoltál erre, igaz? Hidd el nekem, ő oda jutott, ahogy én is oda fogok. Közülünk talán csak te fogsz feljutni… vagy te se… - Mit tettél vele?! – kérdezed, vagy inkább felelőségre vonsz? Naiv vagy. Ebben a helyzetben is, makacsul és önfejűen fogsz viselkedni?

- Stan… - suttogom halkan, mire eddigi haragos tekinteted megváltozik. Aggódást, szomorúságot, és félelmet. Ezt látom szemeidben. Félsz, hogy elveszted jó barátod, az egyetlent… ki kell hogy ábrándítsalak, én már rég, nem vagyok a barátod. – Nem lehetne… - csak ekkor merek igazán a szemedbe nézni. – Hogy… ebbe a maradék kis időbe… velem foglalkozz?... – kikerekedett szemekkel nézel rám, nem érted még mindig, igaz? Vagy inkább nem akarod? Fejem combjaidra fektetem. Végig simítok karodon, majd fél szemmel rád nézek. Még mindig ledöbbenve nézel rám. Nem hitted volna, igaz? Olyan hihetetlen dolog lenne?
- K… Kyle… - hangod remeg.
- Igen? – kérdezem határozottan. Megszólalni sem bírsz, szemedben rettegés csillog.
- T… Te tényleg… - alsóajkadba harapsz, nem akarod kimondani ezt a szót. Miért? Hisz csak egy szó? Igaz, én beszélek? Én sem tudtam elmondani neked… 10 hosszú éven át. Elfordítom rólad tekintetem. Fáj, fáj látnom ezt a tekinteted. De késő, már mindennek vége. Órák telnek el… vagy csak percek? Magam sem tudom... nekem mégis éveknek tűnnek. Hangod halk, semmi féle érzelem nem cseng benne.
- Kyle… - mellkasomhoz kapok. Hogy vagy képes, ilyen hidegen ejteni nevem? Fáj… nagyon fáj.
- Igen? – kérdezem vissza, ugyan ilyen hangsúlyban, amin meglepődsz, bár ezt nem mutatod ki, de tudom. Túl jól ismerlek, számomra nyitott könyv vagy.
- E-Ez nem normális! – akadsz ki, ennek hatására se nézek fel rád. – Ha igaz… ha igaz hogy megölted őt… - hangod elcsuklik. – Akkor beteg vagy! – elég… - És segítségre van szükséged! – ne folytasd… - És ne… - kezem újra szádra teszem, majd így nézek fel rád. Szemeidben könnyek csillognak. Sírni akarsz? Csak tessék… nem old meg semmit, esetleg jól esik. De ennél többet nem tesz. Elveszem kezem. Arcomon pár könnycsepp landol, élvezem. Hiszen a te könnyeid, hozzád tartozik.
- Nincs már sok időnk… - suttogom, mire meglepetten nézel rám. – Ha mondani akarsz valamit… gyorsan tedd… - nyelsz egyet, szólásra nyitod szád, ám újra becsukod. Komolyan vehetnéd, amit mondok, Stanley. Nem hazudok, az idő fojtogat, és nemsokára külön vállnak útjaink.
- Miért… ölted meg… ha szeretsz… - hangod elcsuklik, mégis, erőt véve magadon folytatod. – Akkor nem ölnéd meg azt, akit szeretek… - újra rád nézek, könnyeid tovább potyognak. Tudod, hogy sose bántanálak, nem a félelemtől sírsz… látszik. Fáj, igaz? Hidd el, tudom milyen érzés. Szavakba foglalni is nehéz lenne… elég, ha rád nézek.
- Féltékenységből… - válaszolom, majd combjaidon megtámaszkodva, tolom fel magam, egész közel hozzád, orrunk épp hogy össze nem ér, de nem húzódsz el, tovább nézel, könnyes szemekkel. – Fájt Stanley… nagyon fájt… hogy őt szereted, engem meg nem.
- De téged is szeretlek! – vágod rá. – A barátom vagy, és szeretlek… - alsóajkadba harapsz.
- Mint barátot… - fejezem be helyetted a mondatot, mire lehajtod fejed. Értelmetlen, hiszen nem kell a szemedbe néznem ahhoz, hogy tudjam, mit gondolsz. Végig simítok combodon, mire felkapod fejed, és úgy nézed mozdulataimat. Lehajolva, dörgölőzök ágyékodhoz, majd nézek fel rád. – Én miért… nem voltam elég jó?... – újra döbbenten nézel rám. Tátogsz, akár egy hal. Édes vagy, már mondtam?
Válaszodat nem hallhattam, hiszen hirtelen betörték a pince ajtót, és nem egy fegyveres ember özönlött be rajta. Oda rohannak hozzánk, engem elcibálnak tőled, míg rólad másodpercek alatt szedik le a selymeket. Milyen kár… bárcsak lett volna… még egy kis időnk.
- Kyle! – amint eloldoznak, hozzám jönnél, de ők visszarántanak. Nem akarnak hozzám engedni, te mégis küzdesz, de miért? Reményt akarsz bennem kelteni? Ne tedd. A remény értelmetlen, csupán illúzió, mely megöli az embereket.
- Bárcsak… lett volna még egy kis időnk… - suttogom, és habár hatalmas a zaj, te mégis meghallod. Keserűen mosolygok rád, míg te keservesen sírsz, és feladva a harcot hagyod, hogy elhurcoljanak.

Javítóintézet… persze, nem számítottam másra. Egy év múlva, mehetek is a börtönbe. Apám elszántan küzdött az igazáért, hogy én ártatlan vagyok. Mégis… mikor a bíró rákérdezett, én tettem? Pusztán mosolyogva helyeseltem. Elmegyógyba akartak küldeni, de nem engedtem. Nem vagyok dilis… nem vagyok hülye. Amit tettem, teljes akaratomból. És nem bántam meg… sose fogom. Arcomra újra mosoly szökik, emlékképeknek hála. Sok-sok gyerek van ide bezárva, rajtam kívül. Mégis, kevesen vannak, kik életfogytiglannal kezdték. Hozzám sem mernek szólni, rettegnek tőlem, de nem érdekelnek. A falnak dőlve, nézem a kis tévét, mely az aulában található. A hírek megy, mindenki feszülten figyeli.
A héten, tragikus gyilkosság történt South Parkban. Wendy Testaburgert, egy bizonyos Kyle Broflovski osztálytársa, egy kés által ölte meg. Az ok, még ismeretlen.
Ennek ellenére, a lány barátja, nem hajlandó nyilatkozni. – Stanről jön be egy kis video. Szemeit nem takarják ki. Furcsa. Keserűen néz maga elé, és mikor a riporter rákérdez; Sejti, mi lehetett a gyilkosság oka? – alsóajkába harap, és felállva hagyja őtt őket. – K-Kérem várjon! – fut utána a nő, nem tudja, hogy értelmetlen.
Talán igaza volt… és mégsem szerettem. Hiszen most is, elégedett mosoly kúszik arcomra, ahogy arra gondolok magamban, jó ideig, senki nem fog a közeledbe menni, nem leszel másé…
Nem… ez más érzelem… remény. Már megint… csak reménykedem benne, hogy többet nem ér más hozzád… Keserűen mosolygok magam elé.
Remény. Ez lesz az én vesztem.