Riadtan ülök fel ágyamba, zilálva tekintek körbe, ahogy takarómat magamra húzom, mintha az megvédhetne minden rossztól. Megint megtörtént… újra és újra, minden éjjel, ugyan az az álom. 
Beteges…
Minden nap, ugyan azzal a bárgyú vigyorral néznek rám.
- ’Reggelt Kyle~ - mondja kedvesen Stan, Kenny átkarolva nyakam, húz a terem felé.
- Mizujs?~ - kérdezi, ahogy mutató ujjával arcomon köröz. 
” Óóó, csak napok óta nem tudok aludni, mivel minden éjjel VELETEK van egy szörnyű rémálmom! ” 
- Buzik… - morogja oldalról Cartman, mire Stan hasba vágja, Kenny viszont kuncogva ölelget tovább, és játszik ujjával arcomon, mit sem törődve a barnával.
Nem mondhatom el nekik…
A napok ugyan úgy telnek. Cartman szokásos hülyeségeivel untat minket, mire mindig csak egy tockos a jutalma, Stantől. Délután szokás szerint indulunk haza, Kenny, és Stan, minden alkalommal haza kísérnek… magam sem értem miért. Nem vagyok lány… nem kell kísérgetni! Mégis… mikor ezt mondtam nekik, mintha meg sem hallották volna, mentek tovább. Végül pedig rájuk hagytam. Mást úgyse tehettem
Mint ahogy ott sem…
- Bátyó! Bátyó! Játssz velem! 
- Nem Ike, most tévézek. – morgom, ahogy unottan váltogatok a csatornák közt. 
- De hát nem is tévézel, csak össze vissza kapcsolgatod! – morogja, ahogy kezeivel a kanapéra csap.
- Repül a baba? – nézek rá szemöldök felhúzva, mire morogva trappol el. Pusztán egy sóhajjal díjazom öcsém eltűnését. Nincs kedvem most hozzá. Jobban mondva, egy jó ideje semmihez sincs kedvem.
Azóta…
Mikor eljön az este, egy gyors zuhany után, ágyamon gubbasztva, nézek kifelé az ablakon. Nem akarok aludni… 
- Kyle, kisfiam, itt az ideje, hogy most már aludj! – felmorranva nézek, anyámra, ki az karba tett kézzel néz rám az ajtóból.
- Már nem vagyok a kisfiad anya! 17 éves vagyok… - pufogásomra, csak szem forgatva legyint egyet. Ellépve ajtómból, csapja be maga után az ajtót.
Nem merek aludni…
Jól meg szokott fehér plafon… napok óta ezt bámulom… vagy már hetek? Hónapok? Összemosódott az idő, azt sem tudom, milyen nap van, hányadika… 
Élek még… egyáltalán?... 
Nem vagyok álmos, sőt! Csak forgolódni tudok ágyamban. Mégis, szemöldök ráncolva nézek az óra irányában. 11:55. Még öt perc… Nem akarom. 
Fejemre húzva a takarót, dünnyögök fel. Bárcsak… bárcsak vége lenne… unom már, nem szeretem! Herótom van ettől az egésztől… mégis… mire újra az órára lesek…
Éjfél…
Mintha csak fejbe kólintottak volna, sötétség borul a szobára, én pedig elmerülök a feketeségben. 

Mikor felkelek, egy ágyon fekszem. A megszokott, vörös francia ágyon. A helyiségben félhomály van, én pedig felülve nézek körül. Nem messze állnak tőlem, mindig ugyan abban ruhában vannak. Narancssárga pulóver, minek kapucniját mindig fején hordja, alul egy fekete kopottas farmert visel. 
Kenny…
Mellette lévőre pillantok. Kék sapka, minek tetején egy piros pompon díszeleg. Barna kabát, sötétkék farmer.
Stan…
Egyszerre indulnak el felém, Stan kezében megjelenik a vörös szalag, míg Kenny zsebében kotorászva vesz elő egy fekete szalagot. Nem menekülök. Nem teszek semmit. Az ágyról nézek rájuk, tudom mi fog történi. 
Nincs értelme ellenkezni…
Stan odalépve hozzám, simít végig vörös fürtjeimen, míg Kenny lassan szedi le rólam a nadrágot. Mikor megvan vele, Stan pólómat rántja le. Nem érzem magam zavarban… annyiszor meg történt már.
Annyiszor…
És mindig ugyan így. Kenny letérdelve elém, nyal végig tagomon, megborzongok, ahogy felsóhajtok. Elégedetten mosolyodik el, tovább nyalogat. Stan mosolyogva köti össze csuklóimat a piros szalaggal, ezután elengedi kezem, mi Kenny fején landol. Beletúrok a szőke tincsekbe, mosolya csak még jobban megnő, ahogy bekapja tagom. Felsóhajtok, majd elengedve testem dőlnék hátra, de Stan megragadva vállam, csóválja meg fejét. 
Mint mindig…
Kibontva saját övét, veszi elő meredező tagját, min én szó nélkül nyalok végig, mire elégedetten mosolyodik el. Ujjaival hajammal játszik. Előrébb hajolva, kapom is be tagját. Lehajtva fejét, sóhajt fel, mire elmosolyodok.
Már tudom mi a dolgom…
Mozgatni kezdem fejem, elégedetten simogatja fejem. Kenny is ugyan ezt teszi velem, mikor már eléggé áll tagom, újra előveszi a kis fekete szalagot. Lopva tekintek oldalra, tudom mit fog csinálni, de nem ellenkezek… A szalagot férfiasságom tövére köti, végül pedig egy kis masnival köti meg görcsre. Zsebéből elővesz egy tubust, melynek tartalmából kezére nyom egy nagy adagot. Lábaim automatikusan széttárom.
Elégedettek…
Kenny eloszlatja ujjain az anyagot, majd kicsit közelebb húzódva, dugja be ujját lassan. Felsóhajtok, mire Stan fürtjeim közé kap. Kenny mosolyogva mozgatja kezét tagomon, míg másikkal alul tágít. Én sóhajtozva mozgatom fejem, mind addig, míg Stan vállamnál fogva, tol hátrébb. Ködös  tekintettel pillantok le Kennyre, ki mosolyogva néz rám.
Mindig mosolyog…
Ellentétben Stannel, ki saját ruháit kezdi levenni, mégis, még egyszer sem láttam mosolyogni. Mindig érzelem mentesen néz rám. 
Hidegen…
Beszélnek… nem hallom hangjukat… pusztán tompa neszeket képes felfogni agyam. Végül Stan rábólint, mire Kenny mosolyogva vesz elő egy kis tojás alakú vibrátort. Stan felmászik az ágyra, majd vállaimnál fogva húz hátra, így fejem ölében köt ki. Tincseimet simogatja, ahogy lenéz rám. Komor tekintettel méreget, mire én szomorúan nézek fel rá. Mindig olyan hideg… mindig olyan…
Haragos…
Figyelmem hamar eltereli Kenny, mikor belém nyomja a kis tojás alakú eszközt. Felnyögök, ám Stan befogja szám. Mérgesen tekint le rám… Mint mindig. Kenny még egyet benyom, mire fájdalmasan nyögök fel, de hangomat Stan tompítja, arca még dühösebb lett. Kenny bekapcsolja az eszközöket, mik rezegni kezdenek bennem. Kellemes, mégis kissé fáj. Jólesően nyöszörgök, élvezetemet csak tovább fokozza, mikor Kenny bekapja tagom, és erősen megszívja. Gyorsan mozgatja fejét, én pedig jobban széttárva combjaim nyögdécselek. Lenézek Kennyre, ki mosolyogva néz rám vissza mégis… 
Tekintete üres…
Akár csak Stannek. Mintha Marionett bábúk lennének, és valaki irányítaná őket. Vagy valami… 
Érzem hogy testemen végig áramlik a bizsergető érzés, persze ezt nem csak én észlelem. Erősen szívja meg tagom, keservesen nyögök fel. Nem tudok elélvezni…
Sose engedik…
A szalag erősen tart, tagom remeg, csupán pár csepp nedv képes távozni testemből. Fájdalmasan marok bele a lepedőbe, mégis. Kenny ugyan úgy mosolyog, Stan ugyan olyan komor.
Mintha nem is ők lennének…
Kenny hasamra fordít, míg Stan hátrébb húzódva húz magával, majd fejem tagjához teszi. Tudom mit akar… így hát habozás nélkül kapom be az álló tagot, mire felsóhajt. Kenny kihúzva belőlem az eszközöket, tolja fel lábaimat, így kutyapózban terülök el az ágyon. Fejem egyenletesen mozgatom, csak akkor állok meg egy pillanatra, mikor Kenny férfiasságával hatol belém. Felnyögök, automatikusan elválnék Stantől, ám az letolja fejem, így majdnem megfullasztva. Kenny lassan mozogni kezd bennem, kezeivel oldalamat markolja, ahogy sóhajok törnek elő belőle. Nem sok idő kell, és belém élvez. Belém mar, érzem ahogy felsérti bőröm, ám vér nem buggyan ki.
Megrémiszt…
Sóhajtva húzódik ki belőlem, majd ül le az ágyra. Stan lelöki tagjáról fejem, majd még egyet taszít rajtam, így tekintetem Kenny üresével találkozik, ahogy ölébe feküdve nézek fel rá. Stan lábaim közé helyezkedve, hatol belém. Felnyögök, Kenny, csak lágyan elmosolyodik, ahogy végig simít arcomon. Tátog valamit de nem hallom…
Nem akarom hallani…
Stan feltolva combjaimat, mar beléjük, kegyetlenül, erősen… fáj… nagyon fáj, keservesen nyikkanok fel. Stan felmorran, ennek ellenére durván mozog tovább. Szemeimbe könnyek szöknek. Nem élvezem…
Nem szeretem, mikor ő csinálja…
Persze ez őt nem érdekli. Néha-néha kicsusszan belőle egy sóhaj, mozgása egyre gyorsabb lesz, majd felnyögve élvez belém. Kenny szomorúan néz le rám, ahogy csordogáló könnyeimet törölgeti.
Miért ilyenek?...
Stan kihúzódik belőlem, majd beszélgetni kezdenek. Csak tátogó szájukat látom, a kép viszont lassan elhomályosul, elsötétül…
Vége…

Ziláltan kelek fel… reggel van. 6 óra… lehajítva magamról a takarót, húzom el nadrágom, és nézek le ágyékomra. Tiszta vagyok… nyoma sincs az álomban történteknek. A sebek, miket ott ejtettek rajtam, eltűntek. Tagom viszont meredezve áll… 
Beteg vagyok…
Ez visszhangzik a fejemben. Hogy álmodhatok lassan hónapok óta ilyet… a két legjobb barátomról? Ez nem természetes ez… nem normális! Bevetem magam a zuhany alá… hiába vagyok tiszta… mégis… mocskosnak érzem magam… az egész testem. Kezemmel lassan simítok végig bőrömön
Ujjaim ráfonódnak…
Mint minden reggel… hiszen minden reggel ilyen álomból kelek… és kellemetlen merevedésem magától sosem múlik el. Kezemet mozgatva, dőlök neki a zuhanyzó falának. Szégyenmentesen nyögdécselek hangosan… tudom jól, a hangok nem szűrődnek ki, a vízcsobogás elnyomja, ráadásul ilyenkor még mindenki alszik. Másik kezem is útra indul, bejáratomhoz siklik, majd két ujjammal magamba is hatolok.
Miért csinálom ezt…
Nem tudom… mégis, nyögdécselve mozgatom mind két kezem… Nem sok idő kell, és elélvezve rogyok a földre. Testem remeg, és kábán nézek fel a plafonra…
Mikor jutottam idáig…

Arcom sálam mögé rejtve, ballagok az iskolai folyosón. Stan az osztályterem előtti szekrényeknek dőlve, cseverészik Kennyvel. Boldogan nevetgélnek, majd mikor meglátnak, boldogságuk még nagyobb lesz. 
- Kyle~ - int nekem Stan, míg Kenny felkuncog. Nem akarok oda menni… eszem ordítja, ne! Ne menj… mégis…
Nem tudom megállni…
Odalépek hozzájuk, Kenny egyből átkarolja nyakam, míg Stan boldogan kezd el mesélni. Teljesen mások, mint abban a beteg álomban…
Ők sose tennének ilyet…
Elmosolyodom, mire ők megörülve, húznak be az osztály teremben. Minden hétköznap így telik… az iskolába majd körül ugrálnak… Mindig elkísérnek hazáig… utána pedig… mindig együtt mennek valahova. Sose kérdeztem meg hova mennek, vagy hogy mit csinálnak…
Érdekel…
Épp a házunk elé érünk… mielőtt bemennék, vissza fordulva nézek rájuk komolyan.
- Srácok… - érdeklődve pislognak rám. – Mit szoktatok csinálni délutánonként? – Stan tovább pislog, míg Kenny elvigyorodik.
- Dugunk! – vágja rá, mire arcom falfehér lesz, Stané is… egy ideig még vigyorog, majd mikor leesik neki. – Már mint nem egy mással! Más csajokkal… - zavartan nevetgél, ahogy én is.
- Ha van kedved gyere… bár tudom, téged ezek a dolgok hidegen hagynak… - mondja Stan, de egyből megráztam fejem.
- Igen… inkább… kihagyom… - mosolyt erőltetek arcomra, mire ők is elmosolyodnak.
- Akkor viszlát holnap~ - köszön el Kenny, Stan csak biccent. Besietek a házba, és az ablakból nézek utánuk… kíváncsi vagyok…
Bár ne lettem volna…
Ledobom táskám, zöld sapkámmal együtt. Felrohanva szobámba, veszek magamra egy sötétzöld kapucnis kabátot, ezután gyorsan trappolok vissza az előszobába, kikukucskálok az ablakon. Alakjuk még épp hogy látszik a messzeségben… több se kell. Felkapva kulcsom, rohanok ki a házból, majd követem őket. Ügyelve, hogy ne vegyenek észre… Kennyék házába mennek, könnyű dolgom van… Kenny szobájának falán, van egy rés, miről senki nem tud, csak is én. Ehhez telepedek le, és lesek be. Tökéletesen belátom a szobát, arcomra elégedett vigyor kúszik. Sóhajtva lépnek be a szobába, majd dobják le táskáikat… egyik percről a másikra…
Megváltoznak…
Mosolyuk eltűnik, helyette komolyan néznek egymásra.
- A tegnapi adag tökéletes volt… - mondja Stan, ahogy Kenny íróasztalához lépve, húzza ki a fiókokat, majd fiolákat, porokat, tablettákat vesz elő.
- Ma is beadtad neki? – kérdezi Kenny, ahogy ő ágya alól húz ki egy dobozt, melyben különféle eszközök vannak. Mini serpenyő, kanalak…
Ugye nem…
- Persze, a tejébe dobtam… - szemeim kikerekednek a döbbenettől. Fejembe az emlékkép kúszik, hol Stan mosolyogva nyomja kezembe az ebédhez járó dobozos tejet. 
- Remek… - mosolyog Kenny, ahogy elővéve egy kis rezsót dugja be azt asztala melletti konnektorba, majd be is kapcsolja. 
- Most viszont valami újat akarok kipróbálni… - mondja Stan, mire Kenny meglepetten pislog rá.
- Mégis mit?... Ez tökéletes volt… Kezes volt tőle, és még a teste is meglepően gyorsan regenerálódott! – Stan felmorran.
- Nem élvezte… fájt neki, még mindig néha… azt akarom hogy magától csinálja… hogy könyörögjön az érintéseinkért… - sziszegi Stan, mire Kenny szem szűkülve néz rá.
- Stan ugye nem?... – az említett el elfordította tekintetét. – Milyet adtál be neki? – hangja dühösen cseng, összerezzenek, mégis…
Stant nem is érdekli…
- Egy egyedileg kikevertet… - mondja nyugodtan. Elővéve pár fiolát kezdi azokat kavargatni egy kis edényben, majd ezt a rezsóra teszi.
- És mégis milyen ez az egyedileg kikevert?... – hangja egyre ingerültebb lesz Kennynek… mégis látszik rajta hogy…
Aggódik…
- Több ajzószert tettem bele… kezes bárány lesz… ránk fog vetődni… - Stan arcára ördögi mosoly kúszik, míg Kenny mérgesen néz rá.
- Nem szabadna ilyen lazán venned!... Tudhatnád, ha nem vigyázunk, belehalhat… - kavargatni kezdi a kis edény tartalmát, miben már forr a lötty. 
- Tudom… - Stan tekintete elkomorul. – Sose adnék be neki olyat, amibe belehalhat… - teszi hozzá komolyan.
Rólam beszélnek…
- Mostanában viszont… egyre furább vagy… megváltoztál. Aggódom… 
Mégsem álom volt…
- Az emberek változnak Kenny… 
Végig hazudtak…
- De te rossz irányba! Kezdesz veszélyes lenni! Ebből még baj lesz!
Képesek voltak megtenni…
- Kussolj! Olyan vagy akár az anyám…! 
Képtelenség…

Könnyeim patakokban folynak… Fáj… becsaptak! Átvertek! Kihasználtak!
Fejvesztve rohanok haza, kitépem az ajtót. Anyám szól… de nem érdekel. Egyenesen szobámba rohanok, hol becsukva kulcsra az ajtót, nézek körbe riadtan. Ablakhoz lépve, csukom be azt is, majd húzom be a függönyt.
Félek…
Félek rettegek… nem tudok gondolkozni.
Le kell nyugodnom…
Ők még nem tudják… hogy rájöttem. Nem árulhatom el magam. Még nem… Remegve veszem fel pizsamámat, és fekszem be ágyamba… Tudom mi fog történi… és hogy nem álom… minden valóság, ami történt… Könnyeim azóta is folynak… ajkam meg-meg remeg, ahogy felnézek az órára. Másodpercmutató halk kattogása, mely most oly hangosan visszhangzik fejembe. Az idő lelassul, és utolsó percem olyan lassan pereg le… mégis… éjfélt üt az óra, a kattogás elhal, és minden elsötétül. Mikor újra magamhoz térek… megint azon az ágyon fekszem. Meztelen vagyok…
Már nem lep meg…
Kenny aggódva néz rám, viszont Stan végig simít hasamon, mire felnyögök. Jól esik… sőt… nagyon jól… még sose élveztem ennyire. Kenny meglepetten néz rám, Stan viszont elmosolyodva dobja le nadrágját, majd se szó se beszéd, lábaim közé mászik. A síkosítót gyors mozdulatokkal keni tagjára. Valamit mond Kennynek…
Persze most se hallom…
Ő csak bólint, majd fejemhez mászik, és óvatosan fordít rajtam, így oldalamon fekszem. Tagját elővéve, teszi számhoz, én pedig egyből bekapom.
Mi ütött belém…
Akarom… be akarom kapni és szívni, szívni, és ezt is teszem. Stan egyik lábam átöleli, majd így hatol belém. Tövig, minden tágítás nélkül, én mégis… élvezettel nyögök fel. 
Tekintetük most is üres…
Mégis… Stan most először mosolyog. Elégedetten… és ördögien…
Mosolyog…
Fejem tovább jár, megállás nélkül, félszemmel sandítok fel Kennyre, ki viszont…
Sír…
Kék íriszeiből a könnyek csak úgy potyognak, egyenesen arcomra. Motyog valamit, ahogy üres tekintete egyre szomorúbb lesz… Stant nem érdekli… tovább mozog bennem, egyre erősebben, oldalamba mar, vér most sem buggyan sebemből, csupán fáj… de ezt is élvezem… 
Könnyei egyre sűrűbben hullanak… 
Alsóajkába harapva, néz le rám, én értetlenkedve tekintek fel rá… Hiszen itt szopom… és élvezem, ő mégis szomorú… arcán a fájdalom tükröződik, még akkor is, mikor tincseimbe mar, és számba élvez. Halkan suttogja a szót… nagyon halkan… csak én hallom… és ezt most kristály tisztán…
Sajnálom…
Szemeim könnybe lábadnak… Kenny… hogy lehetsz ilyen… ezt teszitek velem… te mégis… sajnálod… és sírsz… Stan viszont nem foglalkozik velünk… arca érzelemmentes, csupán néha sóhajt fel az élvezettől. Durván löki nekem csípőjét, egészen addig, míg teste meg nem feszül, és belém nem élvez…
Elájulok…
A sötétség magába szív… a hangok eltompulnak mégis… egy mondatot tisztán hallok…
Bocsájts meg… kérlek… 
Az ismerős hang… mely tudom kihez tartozik… tudom ki suttogta…
Kenny…

Lassan nyitom fel pilláim… Nem, nem riadok fel… ez a nap más… mint a többi…
Felülve az ágyon, pislogok magam elé…
Érzem tagom nem áll… mégis most… sokkal mocskosabbnak érzem magam, mint eddig valaha.
Hánynom kell…
És az inger nem múlik el. Előre görnyedve adom ki, mi a tegnapi vacsorából maradt, és amit még szervezetem nem tudott megemészteni… Könnyes szemekkel nézek magam elé… Gyomorsavam marja torkom… de nem érdekel… 
Nem érdekel semmi…
A takarót magammal hurcolom a fürdőbe, hol könnyed mozdulattal hajítom be a mosógépbe. Lomhán tekintek a vécére… 
Újra… Hánynom kell…
Időben görnyedek le a porcelán budi elé, görcsösen kapaszkodom szélébe, ahogy még a maradék gyomorsavam is kiöklendezem… Köhörészve lépkedek a zuhanyzóig… hol megengedve a vizet, hagyom, hogy a cseppek megtisztítsanak… 
Mégsem képesek rá…
Mocskom nem tudják lemosni… a lelkem rohadt… testem pedig fertő. 
Már hónapok óta…
Sós könnyeim fájdalmasan marják szemem…
És észre se vettem…
Vállaim remegnek… ahogy egész lényem…
Ostoba vagyok…

Mosoly…
Ezt erőltetek arcomra, mikor bemegyek az iskolába. Stan ugyan olyan mint eddig… álszentül mosolyog, viszont Kenny… mosolya mögött bánat bujkál… keserűség… A nap ugyan úgy telik, mint eddig… egy valamit kivéve… Stan újra tálcámra teszi tejem… nem akarom meginni…
Nem fogom meginni…
- Te kurva! – visítás, ordítozás. Lányok szégyentelenül verik egymást, hajtincsek hullanak a földre, ruhadarabok repkednek, vér fröccsen… igazi vadállatok. Mégis, ez számomra kedvező…
Nagyon is…
Stan és Kenny automatikusan odanéznek, itt a megfelelő pillanat… Tejem egyből kicserélem a mellettem ülő Clydeéra, ki szintén a verekedést nézi… Nem adnak neki túl nagy jelentőséget, pár perccel később mindenki tovább eszi ebédjét… eddig észre sem vettem… de most hogy figyelem… Stan végig azt figyeli, mikor iszom már meg a tejem… hát legyen. Arcomra hatalmas mosoly kúszik.
Önelégült mosoly…
Felkapva a tejet, húzom le egyből, majd sóhajtva dobom az üres dobozt a kukába. Kenny szemöldök ráncolva néz rám… Stan viszont elégedetten mosolyog. Örülj csak…
Ameddig tudsz…

A nap hamar elmegy… és én egésznap vigyorogtam. Úgy bizony.
Vigyorogtam…
Ma nem lesz úgy, mint ahogy eddig mentek a dolgok…
Ez a nap más…
Vigyorom nem lohad, sőt, mikor már pizsamába fekszem be az ágyba, ugyan így nézek az órára. Az éjfél eljön és… én lehunyom szemem, ám mindent hallok.. és érzékelek…
Nem ájulok el…
Pillanatokkal később, hangokat hallok. Határozott léptek visszhangoznak a folyosón, az ajtó halk nyikorgással tárul ki. Mellém sétálnak, majd ölbe kap valaki…
Kenny…
Illatáról felismerem… Ölében cipelve futnak… futnak és futnak… Nem sokkal később megállnak, és a zajokból hallva, egy házba mennek be… Az illat, mely itt körbeterjeng…
Stanék háza…
Pár lépés után, lépcsőzni kezd velem Kenny, majd a puha ágy… még sosem éreztem ennek az illatát… mégis…
Gyomrom felfordul…
Ettől az illattól. Édes… akárcsak Wendy parfümje… Undorító…
- Vetkőztesd le… - hallom Stan hangját. Kenny pedig engedelmesen veszi le ruháimat. Vigyáz rám… óvatosan ér hozzám… mintha félne, hogy ha kicsit is megszorít…
Összetörnék…
Már rég összetörtem Kenny… réges-rég… Meztelen testemen végig szánt a hideg, mely idelent terjeng… a pincében.
- A mai adag nem volt túl sok neki?... – kérdezi aggódva Kenny, ám Stan csak legyint.
- Dehogy is… figyeld meg… fél perc múlva felkel… - Kenny lemászik az ágyról. Érzem magamon tekintetük… Nem kelek fel… hiába telt el a fél perc… várok még egy kicsit… 
- Hey… úgy tűnik nem fog… - kezd bele Kenny, ám ekkor lassan felnyitom pilláim, mire meglepetten néz rám, de lágyan elmosolyodik… lágyan… mintha…
Szeretne…
Stan vetkőzni kezd.
- Jobb ha levetkőzöl, vagy lefogja rólad tépni a ruhákat… - mondja Stan, mire Kenny ledobja felsőjét. 
- Miért? Ennyire erőset adtál be neki?... – Stan elvigyorodik…
Dögölnél meg…
- Csak az ajzószeren növeltem… - Kenny felmorran, ahogy pólóját is félre dobja. 
- Megmondtam az elején! Vigyáznunk kell rá… - hangja aggódóan cseng. 
- Vigyázok rá…! – morran fel, de nem bírom ki…
Nem bírom ki…
- Mi az, hogy vigyázol rám?! – hangom dühösen cseng, ők pedig kikerekedett szemekkel merednek rám. – Neked az vigyázás, hogy szétkarmolod a combom? És HOGY BEDROGOZOL? NEM EGÉZSÉGES! AZT SEM TUDOM, EDDIG HOGY ÉLTEM TÚL! – észre sem vettem, időközben hogy felemeltem a hangom.. végére már üvöltöttem… de ők még mindig csak merednek rám…
- Basszus… - nyögi ki Kenny, mire Stan észbe kap. Mérgesen néz rám, majd mellém lép, és kegyetlenül tekint le rám.
- Vegyél vissza… - sziszegi…
Kinek képzeli magát…
- Én vegyek vissza?... – kérdezem vissza ingerülten. – ÉN VEGYEK VISSZA? – szemei összeszűkülnek. – HÓNAPOK ÓTA BEDROGOZTOK, ELRABOLTOK, ÉS MEGERŐSZAKOLTOK! ÉS ÉN? ÉN VEGYEK VISSZA? – Kenny nem szól, csupán némán néz rám, Stan viszont durván teszi kezét számra.
- Hallgass… - sziszegi, mire én lelököm kezét…
Kikészít…
- Stan! Térj már észhez! Tudod te egyáltalán mit csinálsz?! – felelőségre vontam… talán nem kellett volna… ezzel szakítottam el benne a cérnát… mely visszatartotta attól… hogy bevaduljon… Durván lök hátra, majd fölém mászva hatol belém, minden nélkül. Fájdalmasan üvöltök fel, de nem érdekli, mozogni kezd bennem… érzem ahogy vérem lassan lefolyik combomon…
- Stan! Mit művelsz…?! – akad ki Kenny, megpróbálja rólam lehúzni, de nem bírja… ő tovább mozog, majd fogalmam sincs honnan… egy fecskendőt húz elő, minek fél tartalmát Kennybe nyomja… ki a földre roskadva, ájul el. 
Félek… remegek… rettegek…
Könnyes szemekkel nézek le Stanre. Kapálózók rúgok, lökdösöm, de nem érek fele semmit…
Semmit…
- Hagyd abba! – parancsol rám, de nem megy… félek és elvesztettem az eszem.
- Nem Stan! Engedj el félek! Kérlek hagyd abba félek… félek… - sírom, ordítom.
- KYLE! HA NEM HAGYOD ABBA!... – figyelmeztetés képpen emeli fel a fecskendőt. Hangja dühös, haragos…
Félek…
- Ne akard hogy beadjam neked a maradékot… nem hiszem, hogy azt túl élnéd… - testem megdermed… de csupán egy pillanatra…
Félek félek félek…
És újra kapálni kezdek, kezemmel megpróbálom kilökni a fecskendőt, ám ő azt határozottan tartja.
- Stan kérlek, fáj nem akarom! Ez gusztustalan! Könyörgöm engedj el…! – vicsorogva néz rám, durvábbakat lök rajtam, így még jobban felsértve egem…
Miért…
- Kyle… ne csináld… - vicsorog, és dühösen néz… mégis… szemeiből könnycseppek gördülnek le. 
- Te ne csináld… Stan… miért… miért… MIÉRT CSINÁLTAD EZT? – hangom rekedtes, de ő összerezzen… teste remeg, mégis tovább mozog…
Mozog és mozog…
- Mert…! – hangja elcsuklik, ahogy lesüti tekintetét… könnyei hasamra potyognak… - Így könnyebb volt megtennem… - hangja elhalóan cseng számomra. A kép kezd elhomályosulni, hangját is egyre tompában hallom…
Meghalok…
- Stan hagyd abba! Elég nem akarom…! – sírom, de hangom elcsuklik, mikor a tűt belém döfi. Az anyagot szép lassan fecskendezi belém… érzem ahogy végig árad testemben… 
Meghalok…
- Kyle…! – sírja keservesen, ahogy félredobja a fecskendőt… érzem, ahogy belém élvez, miközben átölel…
Meghalok…
- Sajnálom!... – teste remeg… mint ahogy enyém is… - Jézusom mit tettem… Kyle… 
Meghalok…
- Kyle… tarts ki…! – hangja más… mélyebb… tompább… idegesítően visszhangzik fejemben…
Meghalok…
- Kyleeeee……………!
Meghaltam…

Hetek teltek el… hónapok… évek?... Nem tudom…
Nem is akarom tudni…
Fentről figyeltem őket… temetésemen, ők ketten még napokig ott maradtak. Stan szüntelenül kántálta…
Bocsájts meg… bocsájts meg…
Kenny pedig mellette állva sírt…
Szüntelenül csak sírt…
Nem sokkal később… ő követett. Szobájában ült… bámult maga elé… talán gondolkozott…
Nem tudom…
A fegyver kibiztosítva volt a kezében… könnyei folytak… le a hideg vasra… mit végül álla alá helyezve… sütött el… Puffanás… vér… a falon hatalmas foltban terültek szét a vörös cseppek… agydarabkái lassan folytak le a tapétán…
És ezt Stan végig nézte…
Pont a puffanás előtt nyitott be… Zavarodottan rohant ki, segítségért kiáltott, de már késő volt…
Mindenhez késő…
Egyedül maradt… mindkettőnket elvesztette… nem tudta mit csináljon… nem maradt senkije. Heroin, Crack… saját maga által kevert dolgok… mindent befecskendezett magának… nem sokáig bírta…
Max 1 hónap lehetett…
Ő is meghalt… 
Hiába volt a hatalmas időkülönbség kettőjük halála közt… Egyszerre jöttek el hozzám… csak hárman álltunk itt… a semmi, és a minden közepén… hatalmas fehérség, hol enyhe szél fújt mindig… Bűnbánóan néznek rám… Sajnálják… Sokat érek vele… Mégis… Megbocsájtok…
Nem kellenek szavak…
Nincs rájuk szükség… 
Elmosolyodom… mire ők is elmosolyodnak… mellém lépve, indulunk el… hogy merre? Nem tudom… itt minden fehér, pusztán messze van egy kék folt... talán a felé? Nem érdekel…
Más leköti a figyelmem…
A jobboldalamon mosolyogó Stan, és a Balomon vigyorgó Kenny…
Csak így vagyunk teljesen…
Mi együtt, vagyunk teljesek…